(Mindkét könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Az év utolsó napján olvastam el ezt a két könyvet. Érdekes módon bár nagy Lázár Ervin rajongó voltam már kiskoromban is, ez a kettő valahogy kimaradt. A Szegény Dzsonit hangjáték-változatban hallgattuk ronggyá, a másik kötet egyszerűen csak kimaradt valahogy.

Bizonyos értelemben mindkét mesének elég hasonló tematikája van: mindkettő a meseszövésről szól. A Szegény Dzsoni és Árnika kerettörténe az, hogy egy felnőtt mesét mesél egy kisgyereknek; voltaképpen azonban együtt írják a mesét, folyamatosan reflektálnak egymásra, visszautalnak a mesére, közösen alkotják meg a konfliktusokat és közösen, szinte a szereplőkkel együtt keresik a megoldást. A végkifejlet is nagyon eredeti, nem ott marad abba, ahol a mesék abba szoktak maradni, hanem egy kicsit később.

A Kisfiú és az oroszlánokban is egy kicsit hasonló a helyzet, ott is egy „mesét”, egy fantáziavilágot építenek a szereplők, csak ott éppenséggel nem csak a mesén belül kell a mese szereplőinek megoldaniuk a problémát, hanem vannak olyanok is (a főszereplő kisfiú édesapja), aki nem tud részt venni a kisfiú játékaiban, folyamatosan ráerőltetné a realitást a gyermeki fantáziára — így a mese elmesélőinek magát a mesét is meg kell védelmezniük. A könyv egyik főszereplője amúgy a Négyszögletű kerek erdő egyik legkarakteresebb alakja, Bruckner Szigfrid.

Kellemes lezárása volt ez az évnek — szépen megírt, modern, megható mesék voltak ezek, amiket felnőtt fejjel is jó volt elolvasni.