(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hosszú futás volt és nem tudom, hogy megérte-e. Gigantikus klasszikusról van szó természetesen, az angolszász irodalom egyik nagyon alapvető darabjáról; egy olyan regényről, amit mind a mai napig rendszeresen hivatkoznak. (Utoljára az idén megjelent Gold Boy, Emerald Girl lett volna sokkal érthetőbb ennek a regénynek a fényében.) Egy egészen monumentális ívű, évtizedeket átölelő történetről van szó, már már nagyon klasszikusnak számító fordulatokkal, óriási drámákkal, hatalmas felemelkedésekkel és bukásokkal, brutálisan kemény emberi sorsokkal.

Egy-két nagyon hangulatos, izgalmas részt leszámíva mégis az volt az érzésem, mintha másfél tonna tejbegrízt kellett volna elfogyasztanom. Néha tényleg mintha egy film peregne a szemünk előtt, szinte látjuk a kis angol falut a ködös, kopár lápvidéken vagy feszülten éljük végig egy izgalmas üldözési jelenet minden percét; hogy aztán száz oldalakon keresztül kelljen végigrágnunk magunkat a főhős mindennapi életének apró-cseprő dolgain, enyhén szólva is irritálóan monoton szenvelgésein.

Úgy érzem magam, mint amikor levizsgáztam a Kant és a német idealizmus című tanegységből. Tisztában vagyok vele, hogy fontos, de az élvezet csak erősen másodlagos szerephez jutott. A South-Park féle feldolgozás akkor már jobban tetszett; abban még robotmajmok is voltak. Márpedig erre a könyvre minden robotmajom ráfér, amire csak szert tud tenni.