Pedig olyan jól indult. Három tipikus öreglány-figura, jól kidolgozott, kellőképpen különböző hátterekkel, bonyolult kapcsolatokkal, érdekes egzisztenciákkal, mindez jól kitalált helyszíneken. Ők hárman mennek ki a heti traccsparti után minden csütörtökön a temetőbe, férjeik sírjához — noha mind a hárman másképpen emlékeznek. Az ő életükben bukkan fel egy szintén özvegy férfi — persze mind a hárman másképpen viszonyulnak hozzá.
Az első felvonásban ennek az alapszituációnak a kibontása történik meg — remek tempóban, pergős cselekménnyel, sok kedvességgel és humorral. Megvan az alaphelyzet, megjelennek a kézzel fogható, de nem túlságosan súlyos érdekellentétek, megismerjük a helyszíneket, a lehetőségeket — úgy megyünk ki a szünetre, hogy kifejezetten kíváncsiak vagyunk arra, mi fog történni.
Kár, hogy végül nem történik semmi; pontosabban semmi olyan, ami bármit is hozzátenne az első felvonás cselekményéhez, ami változtatna a szereplőkről kialakult képen, ami közelebb vinne bennünket a katarzishoz — ez végül teljesen el is marad. A darab végén több a nyitott kérdés, mint az elején, de ezekre a válasz nem túlságosan érdekes, ráadásul könnyen meg is tippelhető.
A díszletek ötletesek és hangulatosak, különösen a cselekmény nagyobbik részének teret adó fordászüzlet sikerült jól és életszerűen. A színészek is kiváló teljesítményt nyújtanak, szépen összecsiszolódva játsszák a szerepüket. Bánsági Ildikó még így is kiemelkedik közülük — a neki jutó csúcspontokon messze háttérbe szorít mindenkit, ezeken az időszakokon szint mindegy is, ki van még és mit csinál a színpadon.
Tényleg kár a kissé erőtlen befejezésért; az erős kezdés többféle izgalmas, vicces és/vagy felkavaró befejezésnek is kellő teret csinált.