Talán az első dolog volt, amit megbeszéltünk Nicoline-nel, hogy majd rendezünk egy paprikás csirke párbajt. A hétvégén abszolváltuk a feladatot.

Persze könnyű volt engem ebbe a versenybe beugrasztani, mert kevés másik étel van (talán a húsleves ilyen még), amihez ennyi szentimentális emlék köt, mint a paprikás csirkéhez. A csirke volt az első húsféle, amihez egyáltalán hozzá mertem nyúlni, a pörkölt/paprikás volt az első oldalsasszé a sült csirke biztonsága felől. Több receptet is elolvastam az évek során, édesanyám, édesapám és Nory is megtanított egy-két trükkre; nagymamám magától értetődően hatalmas löketet jelentett, mint minden, főzéssel kapcsolatos dologban. Most is, ha csak eszembe jut ez a kaja, rögtön megérzem az az utolérhetetlenül finom és harmonikus illatot, ami csirkepaprikásos napokon a vidéki, nyári asztal körül lengedezett. Szóval jó sok energiát fektettem már abba, hogy igazán jó legyek ebben; nyilván felcsigázza a kíváncsiságomat az, aki (mint Nicoline is) a saját verzióját „verhetetetlennek” nyilvánítja. Kitűztük a napot és vendégeket hívtunk. A hozzávalókat én szereztem be a piacon és én szállítottam haza a bringámmal.

A paprikás csirke a pörköltalappal kezdődik — nagyon kis tűzön szoktam fonnyasztani a hagymát, mert nem jó, ha odakap. Ha már nem fonnyad tovább, teszek rá piros paprikát rendesen. Ezután jönnek a húsdarabok. A combokat én rendszerint kettőbe vágom, a mellet most nem daraboltam, de legközelebb fogom. A húsokat én megpucolom, de a bőrét külön bele szoktam főzni , az ízanyagok miatt. Az egyik trükköm a kömény, néha kakukkfüvet is teszek bele, most nem tettem (safety first). Ment bele viszont egy friss zöldpaprika, két paradicsom, egy fél csípős paprika, aztán hadd főjön — egy darbig fedetlenül, aztán már fedve. Meg akkor lepődtem, amikor láttam, hogy Nicoline vizet önt a saját adagjára — a csirke meg a zöldségek bőven adnak elég vizet, jobban és ízesebben fő a hús, ha nincs rajta annyi lé (vagy akkor sokkal tovább kell főzni, ezt nem próbáltam).

Ha a húsok már jó puhák (én azt szeretem, ha szinte magától esik le a csontról), jöhet a tejfölözés. A tejfölbe én egy kis lisztet is szoktam keverni, de tényleg csak nagyon keveset — ha mindent jól csináltunk, a szaft így is jó sűrű már. A tejfölt még nem árt jól összerottyantani az eddigiekkel, na meg a lisztnek is kell egy kis idő, hogy megduzzadjon.

Petrezselymes galuskával tálaltuk. Nyertem. Nagymamám szintjéhez azért még bőven kell gyakorolnom.