Olasz nyelvlecke kezdőknek

Trychydts | | | 2010., november 22., 10:28 | | | Kategóriák: ,

Pár évvel ezelőtt egy javarészt algival és Baluval folytatott vitában azt a sültbaromságot találtam mondani, hogy a filmben amúgy is a dráma, a sztori, a színészi játék a lényeg, a többi majdhogynem felesleges. Később persze beláttam, hogy hülyeség volt amit mondtam, de tudtam azt is, a sors előbb-utóbb megbüntet ezért a ballépésért. Vannak ugyanis olyanok, akik tényleg így csinálnak filmet: a Dogma-csoport tagjai Dániában. Ebben a stílusban készült az Olasz nyelvlecke kezdőknek is, amit tegnap láttam DVD-n.

Soha nem gondoltam volna, hogy ordítani fogok egy kis profi világításért vagy legalább valami minimális hangmérnöki munkáért. Persze az első öt perc után feltűnt, hogy ez a stílus része, ezt még el tudtam volna fogadni. (Bár meglepődtem azon, hogy milyen fontosak is nekem a klasszikus filmkészítés hagyományai.) Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a történet sem tetszett még a minimális mértékben sem. Nem is annyira megvalósításában, mert ha már ez volt a feladat, végül is megoldották, a színészek színész módjára tették dolgokat; inkább az alapkoncepció az, amit zsigerből elutasítok.

Nyilvánvaló, hogy a világ tele van szerencsétlen és megnyomorított sorsokkal, diszfunkcionális közösségekkel és helyekkel, szenvedőkkel, depressziós, szomorú emberekkel. Az is világos, hogy a művészetnek erre valahogy reflektálnia kellene. Kérdés azonban, hogy reflexiónak tekinthető-e, ha ezt a szenvedést fiktív alakokra tükrözzük, majd úgy ahogy van, felvetítjük a vászonra. Azt gondolom, akkor már sokkal-sokkal tisztességesebb lenne dokumentumfilmet készíteni. Ahelyett, hogy kapuzárási pánikkal, impotenciával és identitáskrízissel küszködő középkorú férfiakat, a rák okozta fájdalomtól félőrült, akoholista vénasszonyokat, az elvakultságig megkeseredett özvegyeket, a drogfüggőségből éppen csak partra evickélt exbűnözőket, abnormális családjuk miatt teljesen elmagányosodott középkorú nőket találunk ki, hozunk össze sokszor teljesen mesterkélt helyzetekben, aztán kínozzuk őket szisztematikusan teljesen kiszámítható jelenetek sorozatában, megkereshetnénk a valódi impotenseket, rákosakat, drogfüggőket, özvegyeket és magányos nőket, és megnézhetnénk, hogy mit csinálnak a valóságban. Valódi példák sorozatában kereshetnénk a valódi megoldást, mutathatnánk rá valódi felelősségekre és lehetőségekre. Ehelyett ez a film a legolcsóbb történetmesélési trükkökkel operálva, a lehető legközönségesebb szentimentalizmussal próbál bennünk mesterséges részvétet kelteni — és ilyenkor már tényleg nagyon fájdalmas, hogy mindezt komponálatlan helyszíneken, rángatózó kamerával, brutálisan erős vágásokkal, filmzene nélkül teszi.

Félreértések elkerülése érdekében: nem a happy end hiányzik a filmből, mert azt, még ha egy kissé fonnyadt és szagtalan formában is, de (kissé tán gyáva módon) végül is elénk lökik. Az Antigonéból sem hiányoljuk a happy endet, hiszen a tragédiákban nem az a lényeg, hanem a katarzis, a veszteséget és a fájdalmom olyan megformálása és irányítása, hogy az végül mégis felemelje és megtisztítsa a nézőt. A Bukásban sem az a jó, hogy Traudl Junge végül elbiciklizik; a második világháború végének iszonyú tragédiáit élhetjük át úgy, hogy mi mégis megkapjuk a lehetőséget, hogy jobb emberek lehessünk. Ehhez persze óriási tudatosságra, bátorságra és elkötelezettségre van szükség a művészek részéről és ez az, ami tökéletesen hiányzik az Olasz nyelvleckéből. A pofánkba kapunk a valóságnak egy nevetségesen torz és szilánkos, ráadásul totálisan kilúgozott darabját, csócsáljuk, nyeljük le vagy köpjük ki. A rendezőnek igazából mindegy, a Dogma-szabályok értelmében a nevét úgysem lehet feltüntetni.