Tokaji kultúrsokk

Trychydts | | | 2010., október 11., 10:58 | | | Kategóriák:

Egy hét kellett, hogy kiheverjem a kulturális sokkot meg az alkoholmérgezést. Most már ismét H2O adja a sejtplazmáim alapját C2H5OH helyett; lassan megszokom az asztalomon sorakozó négy borospalackát is. Saját bort lőttem magamnak Tokajban; szép pénzt nyerhetett volna, aki akár csak egy évvel ezelőtt is erre fogad.

Amúgy Tokajt eddig én csak Baluék elbeszélése alapján ismertem, ebből az a tudatalatti kép alakult ki bennem, hogy Tokaj voltaképpen nem más, mint egy gigantikus borospince, amiben valahol el van dugva az az üveg szamorodni, amit Balu minden évben elhoz nekem; meg nyilván van egy utca is, amin Zsó végig tud tántorogni, ahogy azt mesélték nekem még pár éve. Csak lefelé menet, az IC-n jutott eszembe, amikor tűnődve bámultam ki a sötétbe (a Stahl Magazin Nicoline-nal közös átlapozgatása után — igazi macsó bemelegítő program egy bortúra előtt.), hogy a valóság ennél alighanem komplexebb, de ahhoz már késő volt, hogy felkészítsem magam a reális tényekre.

Mondjuk ha szájon vágom a tudatalattimat, és logikusan végiggondolom vagy ha Vágó István mögém áll egy forgópisztollyal a kezében, akkor azért nyilván magamtól is kitaláltam volna, hogy egy bortermő vidékhez szőlőhegyek is tartoznak. Amikre adott esetben fel is lehet mászni. Mindenesetre ez a tudatos átgondolás elmaradt, így némi meglepetéssel kaptam magam azon szombat hajnalban, hogy felfelé kapaszkodunk egy ilyenre. Bocsi, én azt hittem, inni fogunk reggeltől estig.

Na nem mintha keveset ittam volna; amikor még ugyanaznap este felkúsztam a lefelé még egyenes, felfelé már ugyancsak kacskaringós lépcsőn, kidugtam a fejem a bugyborékoló utcára és körülnéztem, mint egy dezorientált üregi nyúl, kis híján a Tejúton tántorogtam tovább a következő pince felé. Két dolog elég keményen lenyűgözött: az egyik, hogy a fehérbor milyen finom is tud lenni tulajdonképpen (szamorodni fanként mentem le, gondolván, hogy ez az egyetlen fehérbor, amit inni érdemes és kőkemény Beatrix cuvée rajongóként jöttem haza, e mellé még egy egy irgalmatlanul selymes szárazzal, egy vadítóan harmatos zöld borral és egy kellemesen harmonikus édessel a motyómban, amelyből nem is egyet kifejezetten nekem palackáztak be).

Tokajban amúgy nem csak pincék vannak, de házak is, ahol az emberek laknak, hangulatos utcák, amik mentén szétszórták a házakat, meg tök jó vízpartok és hidak is, ahol sétálni is lehet. Meg fotózni. Meg egy Penny Market, ahol bebizonyítottam, hogy vasárnap sem abszurd ötlet friss pékárut venni (érdemes lett volna rögzíteni a kisboltos bácsi hangját, amikor elé tártam a véleménye szerint mindenképpen agybeteg és súlyosan szürreális elképzelésemet). Ha már ott voltam, yoghurtot is vettem, ugyanis a testszöveteimnek feltétlenül szüksége volt valami olyan folyadékra, ami nem tartalmaz tudatmódosító anyagokat. Nem voltam másnapos a szó klasszikus értelmében, csak nagyon reménytelenül elveszettnek és bágyadtan melankolikusnak éreztem magam a Világegyetemben.

A társaság is nagyon vicces volt, meg szemtelenül fiatal. Elég jól elvoltunk szerintem, volt közös búcsúreggelizés jelölőbáránnyal meg friss kaláccsal. Zsó tényleg remek szállást szervált egy 150 éves ki házacskában, hat méteres belmagassággal, Erzsike nevű rokonomra nagyon erősen emlékeztető, kedves, energikus ki háziasszonnyal.

Hazafelé úgy éreztem magam, mint aki éppen egy mesekönyvből távozik vonaton. Este már egy kongóba kiküldött idegenlégiós búcsúpartiján játszott a kezemmel a kis légióscsemete.

Fotóztam is rendesen, olykor Nicoline kifejezett megrendelései alapján, úgyhogy bizonyos képekért legalább egy fél copyright az övé.