Megnéztem a Tront. Leginkább azért, mert kétszer láttam a folytatás trailerjét, amiről eszembe jutott, hogy a nyolcvanas években olvastam róla egy cikket a Roburban. Úgyhogy több, mint egy évtizedes lemaradás után megnéztem, fél óra kivételével majdnem az egészet!

Ugyanaz a baj ezzel a filmmel, mint a többi hasonló technológiai villantással. Az alkotók elfelejtették, hogy lesz időszak, amikor nem a ZX-Spectrum vagy a Commodore 64-es lesz a legmájerebb számítógép a világon, így eljön majd a kor, amikor a rosszul digitalizált, ócskán kivágott szereplők rákenése egy 16 színes háttérre már nem lesz elég ahhoz, hogy az ember elájuljon a boldogságtól. (Mint amikor már majd 4D-ben nézünk filmeket, akkor az Avatar  is csak egy unalmas ócskaság lesz.) Filmművészeti alkotásként a Tron egyszerűen értelmezhetetlen, 1982-ben már én is drámaibb és komplexebb cselekményű történeteket dolgoztam ki a co-producerként tevékenykedő húgommal a gyerekszoba szőnyegén, mint amit a film végül is felnőtt alkotóinak sikerült.

Nem szpojlerezem el a történetet, hátha lesz olyan balek, akit sikerült úgy felcsigáznom, hogy megnézi, mielőtt rávetné magát a folytatásra, amit én természetesen már alig várok.