A szombati fotózásra felkészülendő, megnéztem három film noirt. Tulajdonképpen a nőkre voltam kíváncsi benne, pontosabban a femme fatale alakjára egy kicsit részletesen és egy kicsit a gyakorlatban is. Jó fárasztó volt persze, pláne kvázi egy huzamban (csak egy alvást iktattam közbe), ugyanakkor rájöttem, hogy aki érdeklődik a gender-tematika iránt, annak igencsak érdemes film noirt néznie. Kis túlzással visítottam az extázistól, olyan érdekes és izgalmas volt ebből a szempontból mind a három történet. Amennyire én ezt különösebb előképzettség nélkül látom, az a benyomásom, hogy itt a nemi szerepek elég radikális átrendezése történt meg, méghozzá a lehető legizgalmasabb miliőben, kőkemény morális dilemmák és véres bűncselekmények közepette. Csak ebben a három alkotásban nagyon sok olyan jelenség  felbukkant — persze hol erősen stilizálva, hol fekete-fehérre kontrasztosítva —  ami abszolút jellemző a modern nő léthelyzeteinek dilemmáira.

A Postás mindig kétszer csenget Corájának kiszolgáltatottsága és az ebből eredő elkeseredés például egy ilyen momentum. A fiatal nő az anyagi és egzisztenciális önállóságnak legalább a látszatát az öreg, teszetosza, érdemi erőfeszítésre lényegében semmiért sem hajlandó férj mellett találja meg. Ez a helyzet azonban csak addig maradhat fenn, amíg az nem vágyik még kényelmesebb életre és önhatalmúlag úgy nem dönt, hogy visszavonul (feleségét habozás nélkül kvázi rabszolgalétre kényszerítve) a totális kilátástalanságba. A társadalmi szabályok és kötöttségek miatt lehetséges, hogy érdemi alternatívát csak a magát a morális világrenden kívül helyező fiatal csavargó, Frank jelenthet neki. Neki viszont morális tartása kérdéses; ráadásul a nyomor romantikája mellett még a totális érzelmi kiszolgáltatottság állapotát tudja neki felkínálni. És persze mellette is csak nő lehetne, egy másodrendű állampolgár, akinek a kompetenciáját, életrevalóságát, üzleti érzékét és eszét soha, senki nem fogja elismerni. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy a filmben látható radikális tettekre ragadtatja magát önmaga, személyes integritása védelmében; pedig egyszerűen csak normális életet próbál teremteni magának. Ha az ő érdekeiből indulunk ki, nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen a konvencionális mércéknek is megfelelő megoldást kigondolni.

A Key Largoban két női karakter van, aki gender-szempontból említésre érdemes: a háborús özvegy (1948-as filmről van szó) Nora Temple és a főgengszter szeretője, Gaye Dawn. Utóbbi nagyságrendekkel érdekesebb figura, ugyanis a film nagy részében egy bukott, megtört, lecsúszott femme fatale szerepe jut neki. „Szeretője”, az Amerikából kiutasított, szeszcsempészetből meggazdagodott Johnny Rocco már mindenféle testi-lelki terrorral megtörte, nem maradt neki már más, csak az alkohol, de néha — merő szadizmusból — attól is eltiltják. Claire Trevor alakítása még mai szemmel nézve is szívbe markoló (és nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy minimális változtatásokkal ez a figura nem csak Samantha Ewing idejében, hanem még ma is aktuális lehetne). A végén egy mocskos, de végeredményét tekintve mégis csodálatosan heroikus pillanatban mégis magához tér, ismét régi önmaga lesz, a nőiességét fegyverként használó nagy manipulátor, egyik pillanatról a másikra kulcsszereplővé, a főhőst alakító Humphrey Bogart egyenrangú társává avanzsál. Hirtelen és az utolsó pillanatig észrevehetetlen metamorfózisa domináns szereplővé ebben az amúgy majdnem kizárólag férfiak által játszott, erőszakos játékban mindenképpen szimbolikus jelentőségű és reményteli aktus.

Nora Temple figurája ennél jóval kevésbé látványos, mégsem érdektelen. Rokkant apósa abszolút egyenrangú partnerként kezeli a hotel ügyeinek menedzselésében, amihez kompetens módon képes hozzájárulni. Erős, energikus figura, megingathatatlan morális tartással, abszolút nyitottsággal a kulturális sokszínűséget képviselő indiánok felé. Kiváló emberismerő, remekül átlátja a helyzeteket, az emberi jellemeket; szenvedélyes ugyan, mégis képes önuralmat gyakorolni önmagán. A filmben mégsem jut domináns szerephez. A hősöknek ugyanis vélhetően — a nézői elvárások szerint — mindenképpen férfiaknak kell lenniük; nőként csak az olyan egzotikus jelenségek kerülhetnek előtérbe, mint Gaye Dawn.

A Bűn érintésében vannak a legkevésbé izgalmas női karakterek; máskülönben ennek a legkomplexebb a cselekménye, karakterformálás és operatőrmunka szempontjából ez a legmodernebb film — de hát végül is 1958-ban készült, jóval később tehát, mint a másik kettő. Ennek ellenére is benne van (egyik utolsó filmes alakításaként) az egyik legtipikusabb femme fatale, Marlene Dietrich egy kisebb, de annál érdekesebb szerep erejéig. Egy Tanya nevű, sötéten vonzó, mexikói bártulajdonosnőt játszik, az egyik főhős egyik egykori szeretője, nem is annyira a végzet asszonya, mint inkább a végzet szócsöve, néhány igazán hatásosan hangzó mondattal. Mindenesetre, mint női szerepmodell, igazán különleges: egy kocsma egyszemélyű tulajdonosa és vezetője, minden szereplő számára érinthetetlen, sztoikusan lebeg a cselekmény felett. Ha voltak is valódi érzelmei, azok már rég elmúltak.

Susan Vargas, a „jó zsaru” felesége ennél egy lényegesen kiszolgáltatottabb pozícióban van: intelligens, önálló és erős, ám hamar kiderül, milyen nagyon erősen függ férje presztízsétől és hírnevétől: milyest ez nem áll mögötte, az egész karakter összeomlik. A rá jutó filmidő nagyobbik részében nem is csinál mást, mint telefonálgat a férjnek, hogy mennyire hiányzik; aggódik vagy éppen áldozatként vergődik gaz férfiak szőrös mancsai között.

Összességében véve tehát tényleg elég sokféle inspirációt sikerült összeszedni egy atipikus pin-up sorozathoz. Mivel legközelebb hollywoodi portréra készülök, úgy gondolom, az előtt is esedékes lesz majd némi filmnézés.

Minden nemi szemponttól függetlenül az is érdekes volt amúgy, mennyire másképpen képzelték még el akkor a filmeket. Elképesztően sok mindent máshogyan oldanak meg. A pisztolyt rendszerint csípőmagasságban tartották (akkor is, ha üldözés közben lőttek rá valakire), a bevezetésre sokkal kevesebb időt vacakoltak el, a jelenetek sokkal direktebbek, sokkal kevesebbet kell (vagy lehet) a sorok között olvasni. A szereplők érzelmi reakcióit is sokkal jobban kiemelték, nagyon sok pl. az olyan snitt, ahol az egyik főszereplő látszik csak, szemben a kamerával, hogy az egész testbeszédét láthassuk. (A látott filmek közül a legkésőbb készültre, a Bűn érintésére ez már annyira nem jellemző.)

Intellektuális kalandnak tehát mindenképpen érdekes volt ez a pár óra.