Eredet (Inception)

Trychydts | | | 2010., szeptember 07., 14:58 | | | Kategóriák: ,

Utoljára talán a Mátrix (első két része) volt rám ekkora hatással. Olyan science-fiction film, amelyik nem éri be a jó alapötlettel, az ügyes kivitelezéssel, a hangulatos látványvilággal, az élvezhető és koherens történettel, hanem az önmaga által biztosított extravagáns kontextust arra használja fel, hogy alapvető erkölcsi, társadalmi, emberi kérdéseket újszerű megközelítésben mutassa be.

Az Eredet világában egy különleges technológia segítségével lehetővé válik, hogy behatoljanak mások álmaiba és megszerezzék a célszemély legrejtettebb titkait. Ez a lehetőség nyilván új távlatokat nyit az ipari kémkedés vagy a magánnyomozás előtt. Persze a különleges feladathoz különlegesen képzett emberek kellenek: olyanok, akik kiismerik magukat az álmok különleges törvényei között. Ugyanakkor ahhoz, hogy a feladatukat hatékonyan el tudják látni, a való világban is sok mindent meg kell tenni: meg kell ismerni az alanyt, hogy aztán el tudjanak tájékozódnia a tudatalattijában; ismerni kell a környezetét, hogy kellőképpen megtévesztő környeztet tudjanak neki szimulálni. Nem utolsósorban fizikailag is közel kell kerülni hozzá, akkor, amikor alszik — gazdag és befolyásos emberek esetében ez önmagában sem egyszerű feladat. És ezek a kihívások csak nehezebbek, ha nem ellopni kell valamit, hanem egy új gondolatot kell az alany fejébe ültetni.

A film főhőse, a Leonardo DiCaprio játszotta Dom Cobb egy ilyen álomtolvajt alakít. A film onnantól kezd alapvetően több lenni egy sima tolvajos akciófilmnél, amikor kiderül: a feleségével való zaklatott viszonyát álmaiba is képtelen magával vinni: nem csak a célszemély, hanem saját tudatalattijának kivetüléseivel is meg kell küzdenie. Ráadásul, mivel rengeteg időt tölt mások álmaiban, egyre bizonytalanabb lesz abban, hogy mikor van ébren, mikor van a valóságban.

Ebből persze rögtön adódik egy érdekes metafizikai-ismeretelméleti játék. Az álomargumentumot már Descartes is alkalmazta annak bizonyítására, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e egyáltalán tőlünk független külvilág. Ahogy — szól az érvelés — álmunkban is biztosak vagyunk a megtapasztalt valóság létezésében, hogy aztán ráébredjünk, hogy az általunk tapasztat világ valójában csak általunk teremtett illúzió volt, úgy nincs alapunk arra sem, hogy a valóságnak objektív létezést tulajdonítsunk. Ez az alapgondolat erősödik fel azokban, akik hivatásszerűen, rendszeresen foglalkoznak álmokkal (lényegében a valóság meghamisításával); nekik valóban égető fontosságú, hogy megtanuljanak különbséget tenni álom és valóság között. Azért ha igazán odafigyelünk, akkor azért érezhetjük, hogy ez a bizonyosság mindenképpen vékony jégen jár: ahogy Lem Solarisában is nehéz, ha nem lehetetlen ezt a tesztet elvégezni, azt itt prezentált megoldás is vállaltan paradox. A nézőt is gyakran húzzák be ebbe a csapdába: még akkor is hajlamosak vagyunk egyes, a vásznon játszódó eseményeket reálisnak elfogadni, ha tulajdonképpen tudnunk kellene, hogy amit látunk, az csak álom.

Az álmokkal való játék persze sok más dolgot is lehetővé tesz. A film sok különleges, szépen megformált, egyedi hangulatú helyszínen játszódik, miközben a főcselekmény lineárisan halad tovább; ezzel párhuzamosan szépen lassan a főszereplő múltját is megismerhetjük. A film térideje tehát megkapóan komplex, ugyanakkor mégis viszonylag jól átlátható. A kép szépen lassan áll össze, ezzel párhuzamosan tolódnak el a film hangsúlyai: egyre kevésbé az a fontos, sikerül-e teljesíteni a megbízást, sokkal inkább az, hogy a saját problémáikba és komplexusaikba belebonyolódott szereplőknek sikerül-e megküzdeniük saját lelki problémáikkal.

A tudatalattiban való búvárkodás pedig felszínre hozza a film tulajdonképpeni kérdésfelvetését: tulajdonképpen mire alapulnak az emberi kapcsolatok? Dom Cobbs feleségével való viszonya egy izzó, lángoló, elsöprő erejű szenvedélyre épülő, soha ki nem hunyó szerelem: ezt mégis leginkább csak saját elméjükben élik meg. Egymásra érdemi, valódi hatást csak a tudatosság határán tudnak gyakorolni: rendkívül éles helyzet szükséges ahhoz, hogy meg tudják különböztetni a valódi személyt saját tudatalattijuk kivetülésétől. A regény felszíni cselekménye pedig egy apa-fiú kapcsolat körül mozog. Bár szerencsés módon meg vagyunk kímélve az idegesítő flashbackektől és az irreális hosszúságú visszaemlékezésektől, leginkább csak a fiú személyiségét láthatjuk, mégis nagyon plasztikusan tárul fel előttünk a szülő-gyermek kapcsolatok bonyolultsága, törékenysége és kitettsége a félreértéseknek, előítéleteinknek és saját, belső rögeszméinknek.

Az Eredet egy majdnem-szolipszisztikus világban játszódik, ahol az emberek alapvetően a saját elméjük kreálta világukban élnek, életüket, döntéseiket pedig igen nagy részben a tudatalatti irányítja. Érdemi hatalmat saját sorsuk felett csak azok kaphatnak, akik nem félnek alámerülni saját elméjük legsötétebb mélységeibe: ők viszont ezért óriási árat fizetnek. Ugyanakkor határozottan pozitív ennek a világlátásnak egy másik következménye: ha javítani akarunk a másokkal való viszonyunkon, akkor is elsősorban saját magunkba kell fordulnunk.

Egy ilyen komplex és sokféleképpen értelmezhető film tökéletes kivitelezést követel — szerencsére az egész stáb remekül felel meg a kihívásnak. A zene és a finom, érzékeny operatőrmunka rengeteget tesz hozzá a kiváló ütemű rendezéshez — ugyanez a színészi játékokra igaz. Különösen a mellékszereplők egységesen magas színvonalú, egymást remekül kiegészítő játéka az, ami különösen szembeszökő. Remek, plasztikus karakter valamennyi, aprólékosan kidolgozott személyes stílussal és temperamentummal, gyengeségekkel és nagyon emberi erényekkel. DiCaprio teljesítménye is osztályon felüli, de tőle nem is vár mást az ember. A sci-fi rajongók alighanem azt a tényt is örömmel fogadják majd, hogy a világ fantasztikumra vonatkozó törvényszerűségei is hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, nincsenek szembeszökő logikai hézagok, erőltetett megoldások, és a matek is stimmel mindenhol (ha szőrszálhasogatóak szeretnénk lenni, elég sokat lehet számolni).

Egy dologért azért kár. Az Eredet nem sokkal a Viharsziget után készült — a két film alaphelyzete pedig több ponton is átfed egymással (az egyik ilyen az ugyancsak DiCaprio alakította főhős folyamatos vágyódása a felesége és a gyerekei iránt). Ez a kelleténél talán több áthallás forrása, talán olyan értelmezéseket is lehetővé vagy hangsúlyossá tesz, amelyek valójában nem (igazán) relevánsak. DiCaprio is sokszor hasonlít önmagára. Nüansznyi különbség ez persze, talán tenni sem lehet ellene, ez egyszerűen csak a filmipar működési mechanizmusának mellékterméke.

A film vége több szempontból is nagyon érdekes és különleges. Egyrészt — mintha mi is sorra törnénk át a cselekményt alkotó álmok egyes rétegein — több szereplő is komoly katarzist él át. Majd remekül megkomponált zárójelenetben a készítők ráébresztenek bennünket: a filmben felvetett filozofikus kérdésekre még nem született megnyugtató válasz. Ezekre egyedül kell megoldást találnunk — és a fejünkbe táplált problémák pedig alighanem sokáig foglalkoztatnak majd bennünket. Dom Cobbnak igaza volt abban, hogy a gondolat a legszívósabb élősködő.