Bin-jip

Trychydts | | | 2010., szeptember 30., 13:00 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nicoline biztatására néztem meg ezt a gyönyörű és szürreális filmet. Abszolút lenyűgözött, a dél-koreai eredet ellenére nagyon is globális és időtlen történetével érdekes problémafelvetésével, különleges filmnyelvi hatásaival.

Egy fiatal srác abból él, hogy mások otthonába tör be. Egy viszonylag egyszerű módszerrel kipuhatolja, hogy hol nincsenek éppen otthon, majd ezekben a lakásokban tölti az éjszakát, fürdik, vacsorázik, olvasgat. El nem visz semmit, sőt, megjavítja az elromlott dolgokat, összeszedi és kimossa a szétdobált szennyest, feltakarít. Láthatatlanul éli tehát az életét, nincsenek gyökerei, nincs jövője, az állandóan változó jelenben él, különösebb célok nélkül. Az egyik ilyen, üresnek gondolt házban találkozik egy összevert modellel. Rögtön egymásba szeretnek, elmenekülnek és együtt próbálják meg a fiú életmódját folytatni. A valóság azonban utánuk nyúl, szétválasztják őket, a fiú börtönbe is kerül — a film cselekményének hátralevő része nyilván arról szól, újra egymásra tudnak-e találni.

Több szempontból is formabontó alkotásról van. A szereplők végig nagyon keveset beszélnek; a két főhős alig szólal meg a legritkábban. Némán tesznek-vesznek egymás körül, mégis remekül megértik egymást. Beszéd hiányában sokkal nagyobb szerephez jutnak a környezet hangjai: ajtócsapódások, a különféle háztartási eszközök és a takarítás hangjai, a súrlódó szövetek erősen felhangosított zörejei, a halkan koppanó lépések stb. Ez így együtt különösen átszellemült, melankolikus atmoszférát eredményez, amely alapvetően meghatározza a film befogadási módját is.

Ha van a Bin Jipnek kézzel fogható gyengesége, akkor az a cselekmény túlzott kiszámíthatósága és a mellékszereplők sablonossága. Sokszor egyszerűen tudjuk, mi fog történni, bizonyos konfliktushelyzetek feleslegesen ismétlődnek, másokat pedig — a mellékszereplők kidolgozatlansága és a színészi játék gyengeségei folytán — nem sikerül megfelelő erővel megvalósítani. Ezek rendszerint azok a pontok, ahol a készítők nem tudtak kellő erővel ellenállni valamilyen filmes hagyománynak — de ahhoz sem volt bennük elég akarat, hogy azt a szükséges erővel és kreativitással alkalmazzák. Ezeket az apróságokat viszont bőven kompenzálja a film, mint egységes műalkotás összesített hatása.

Az alaptörténet többféle olvasatot is kínál; ezek összevetésével, egymásra csúsztatásával válik csak igazán izgalmassá az értelmezési játék. A szürreális történetvezetés által kínált legnyilvánvalóbb, ha a film cselekményét, vagy annak egy részét álomként értelmezzük. A különleges amúgy éppen az, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy hol kezdődik vagy végződik az álom; néha nagyon éteri lesz az egész film hangulata, máskor mind a képi világ, mind a kísérő hangok nagyon reálisak. A szereplőket is sokszor látjuk elaludni; nehéz lenne megmondani, hogy melyik ébredés valóságos és melyik már egy álombeli cselekvés része. Az is egy érdekes kérdés, hogy a két szereplő közül melyik az álmodó: a magát eleve a társadalmon kívül helyező fiú vagy az élethelyzetéből valóságos viszonyok között szabadulni nem nagyon képes lány.

Egy másik lehetséges értelmezés szerint voltaképpen nem más, mint a film műfajával való játék: a néző beszippantása egy speciális film-univerzumba, ami a film, mint médium törvényszerűségei szerint működik. Miközben a csodaszerű események alatt újra és újra tudatosodik bennünk, hogy amit látunk, az a való életben nem, csak a filmvásznon lehetséges, a realisztikusan ábrázolt jelenetek újra és újra kvázi-valóságosként fogadjuk el ezt a világot.

Számomra persze a film feminista olvasata sem érdektelen (és örömmel láttam, hogy van ilyen):  e szerint a társadalomban láthatatlanság csak a férfiak kiváltsága. A fiú — amíg egyedül van — dönthet úgy, hogy a civilizáció összes áldását élvezve, de a társadalomtól félrevonulva, láthatatlanul éli az életét. Az aktmodell lány ugyanakkor mindig, mindenki számára látható: képe kin van a falakon, szerepel a katalógusokban. Kicsit általánosítva a gondolatot, a film kézzel foghatóan, ügyesen sarkítva illusztrálja, hogy a nő voltaképpen nem más, mint egy tetszetős tárgy, egy státusszimbólum, amely még annyira sem rendelkezhet önmaga felett, hogy visszahúzódhasson a magányba, ha ehhez van kedve. Elérhetőnek, szépnek, vonzónak kell lennie — hiába próbál ő is csatlakozni a fiúhoz annak életmódjában, ketten együtt már nem képesek eltűnni. Ha ezt az értelmezést tekintjük dominánsnak, akkor a film vége maga sötét reménytelenség: a nőnek egyszer s mindenkorra bele kell törődnie, hogy létének értelme az, hogy másoknak tessen — saját érzelmeit, vágyait ennek kell alárendelnie, csak mások megtévesztése révén lehet ideig-óráig önmaga.

Lélegzetelállítóan szép és elgondolkodtató alkotással van hát dolgunk; visszafogott, érzelmes, de szentimentalizmustól teljesen mentes ábrázolásmódja hosszú időre áthangolja az embert.