Hitman: Blood money

Trychydts | | | 2010., augusztus 17., 7:29 | | | Kategóriák:

Jó régóta fájt már a fogam erre a játékra, részben, mert érdekelt a történet folytatása, részben pedig mert szeretem a lopakodós akciójátékokat. Abszolút felülmúlta minden várakozásomat; ezúttal sokkal filmszerűbbek lettek a küldetések, mint az előző részekben, és a nehézség is sokkal jobban kalibrálható a játékos egyedi igényeihez.

Aki esetleg nem tudná: egy acélidegzetű, hidegvérű bérgyilkost alakítunk, akit, bár akárki felbérelhet — nyilván a játékos lelkiismeretének megnyugtatása mián — rendszerint gazdag bűnözőket, korrupt katonákat, drogbárókat és hasonló alakokat kell eltakarítanunk az útból; a rivális bérgyilkosokról nem is beszélve. A játék alapelve az, hogy a zajt mindeközben egy bizonyos szint alatt kell tartani, mert az ellenség azért létszámban és nyers tűzerőben bőven felülmúl bennünket. A végén aztán a játék értékeli a teljesítményünket, számokban és szövegesen is: a Csendes Bérgyilkostól kezdve a Profin, a Szellemen és a Tisztogatón át a Született gyilkoson, a Szociopatán, a Pszichopatán és a Hentesen keresztül a Tömeggyilkosig minden lehetünk. (Talán az elnevezésekből is kiderül: a sorozat minden epizódjának van egy kis (ön)ironikus jellege.)

A régebbi részekben egy dolog “számított” (értelme tulajdonképpen nem volt, a jutalomképpen megkapott bónusz fegyverek nagy része pont ennek a célnak az eléréséhez volt használhatatlan): hogy eléri-e az ember a Silent Assassin fokozatot vagy sem. Ehhez rendszerint irreális erőfeszítésekre volt szükség, néha pedig egyenesen erőltetett megoldásokhoz kellett folyamodni. Most viszont minél diszkrétebbek vagyunk, annál több pénzt kapunk, hiszen akkor a minket foglalkoztató ügynökségnek annál kevesebbet kell költenie a nyomok eltakarítására, illetve nekünk a szemtanúk, illetve  a hatóságok megvesztegetésére. Ha utóbbit elmulasztjuk, egyre ismertebbek leszünk; márpedig a sorozatsztárokkal ellentétben a bérgyilkosoknak nem a sikeresség jele, ha felismernek bennünket az utcán. És minél több pénzünk van, legközelebb annál jobb felszereléssel vághatunk neki a küldetéseknek (akár a már teljesítetteknek is a jobb eredmény jegyében).

Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy aki nem abszolút rajongó, az szépen, folyamatosan játszhassa végig a küldetéseket, és csak kevés dologra kell odafigyelni ahhoz, hogy sikeresnek nevezhessük magunkat. Aki persze abszolút rajongó, az tölthet napokat egy-egy pálya kiismerésével, hiszen a Silent Assassin fokozat még mindig ott kínálja magát: ekkora rajongó én nem voltam. A játékmeneten is sokat csiszoltak, így sok mindent eljátszhatunk, amit a filmek hasonló jellegű hősei rendszeresen megtesznek: lefegyverezhetjük és leüthetjük az ellenfeleket, elrejtőzhetünk a szekrényekben, megrongálhatjuk a biztosítékokat, letörölhetjük a minket rögzítő videó-felvételeket.

A küldetések, illetve az ezeket összefogó kerettörténet szépen lassan összeáll: szerintem a játék kifejezett szépsége, hogy mélyebben ismerhetjük meg a sztorit, ha odafigyelünk a rádióadásokra, és alaposan átnézzük a küldetéseink eredményéről bemutatott újságoldal egészét. Jó kis klasszikus összeesküvés-történet bontakozik ki a játék végére: pár dolgot persze már előre lehet sejteni, de így még sokkal jobb.