Kifestettem.
Akik egy kicsit is ismernek, alighanem tisztában vannak a fenti mondat heroikus felhangoktól sem mentes jelentőségével. Bár már hetek óta mondogattam, magam sem hittem el, hogy sikerülni fog: aztán amikor hétfőn este azon kaptam magam, hogy a könyveimet pakolom a fürdőszobába, akkor már kezdtem sejteni, hogy ez nem csak egy vágyálom lesz, hanem maga a kézzel fogható és kezdetben ugyancsak gyötrelmes valóság.
A Kindle-öm eltört, kis túlzással ezzel kezdtem, gondolom, hogy a sors emlékeztessen arra, nincs megújulás áldozatok nélkül. Ha lakást akarsz sütni, fel kell törnöd a Kindle-ödet. A fogyasztói társadalom cinikus kisördöge persze azt cincogja a fülembe, hogy nem is akkora baj ez, hiszen nemrég kijött a jobb, a kontrasztosabb, a wifis; a környzettudatos kisangyal viszont azt mondja, hogy én az első Kindle-lel is egészen jól ellettem volna. Azt hiszem, így utólag inkább a kisördögre hallgatok, és akkor kevesebbet kell zokognom, csak azt kell várnom, hogy az előrendelésem valódi rendeléssé változzon át.
Aztán a lábujjam ment péppé, amikor a kezeim között szétmállott a könyvespolcom, és a legvaskosabb elem engem használt ütközéscsillapítónak: persze törvényszerű, hogy belőlem is olyankor kell, hogy dőljön a vér, amikor már mindenem el van pakolva és a fürdőszoba is kizárólag kígyók és gumiemberek számára hozzáférhető. Aztán — isteni csoda — az egyik sarokban észrevettem egy lejárt szavatosságú mentőládát. Ami ugyan lejárt szavatosságú, de hát gondoltam, a szavatosság nyilván csak abban a tekintetben járt le, hogy az M1-es mentén heverő artériás vérzéses, haldokló motorosokat már nem célszerű ezzel kezelni. Úgyhogy elolvastam a kiskönyvet, feltörtem életem első jódampulláját, majd egy gyorskötözővel bebugyoláltam a lábujjamat.
Na de innentől kezdve simán ment minden. Leselejteztem bár tonna papírt (gondoltam, nincs értelme több éves folyóiratokat őrizgetni), kidobtam három kukászsáknyi szemetet; a fürdőszoba végképp megtelt cuccokkal, aztán az előszobám is, végül a konyha is. Középre toltam a bútorokat, aztán irány az OBI.
Eredetileg az volt a terv, hogy maradok az egyszer már olyannyira bevált acélkéknél, elvégre az egy macsó és férfias szín, illik az én rideg, acélosan macsó természetemhez. Aztán az is eszembe jutott, hogy ezt a lakást alighanem most festem ki utoljára, nem biztos tehát, hogy nem lenne jobb változtatni, ha már kifordítottam a szobát. Ha úgy vesszük, most kezdek új életet, ahhoz lehet, hogy nem ártana egy új szín sem. Úgyhogy édesanyám ízlésrendőrsége mellett a helyszínen elkezdtem áttúrni a színskálát, és végül rájöttem, hogy a barna is elég macho szín az én lelkemnek és mégsem kék. Pláne nem fehér. Ekkor dőlt el, hogy Café Delightban fogok pompázni: feng-shui radikálisok kedvéért külön hangsúlyoznám: igen, a plafon is.
Még a glettelés volt az, ami nálam egy viccesebb programnak számít, nem lévén egy nagy glettmaster; de azért valahogy sikerült megoldanom, mindenesetre jobb lett, mint nyolc évvel ezelőtt az első glettpróbálkozásom. Még azért van hová csiszolódni, hogy stílszerűen fogalmazzak. A glettnek száradnia kellett, a festéknek is száradnia kellett, úgyhogy az egyes munkafázisok közben meglehetősen sok időt töltöttem jojózással, illetve ilyenkor örültem, hogy akkora geek vagyok, hogy az én lakásomban még az ilyen áldatlan állapotok közepette is van wifi.
Viszont most már minden szép és jó, most már csak vissza kell forgatni a lakást, visszájáról a színére, és csütörtökön, az RPG partin már mindenki más színben látja majd a világot.
Ja, és az ablakon sem estem ki, ez szerintem mindenképpen egy komoly pozitívum.