Kifestettem.

Akik egy kicsit is ismernek, alighanem tisztában vannak a fenti mondat heroikus felhangoktól sem mentes jelentőségével. Bár már hetek óta mondogattam, magam sem hittem el, hogy sikerülni fog: aztán amikor hétfőn este azon kaptam magam, hogy a könyveimet pakolom a fürdőszobába, akkor már kezdtem sejteni, hogy ez nem csak egy vágyálom lesz, hanem maga a kézzel fogható és kezdetben ugyancsak gyötrelmes valóság.

A Kindle-öm eltört, kis túlzással ezzel kezdtem, gondolom, hogy a sors emlékeztessen arra, nincs megújulás áldozatok nélkül. Ha lakást akarsz sütni, fel kell törnöd a Kindle-ödet. A fogyasztói társadalom cinikus kisördöge persze azt cincogja a fülembe, hogy nem is akkora baj ez, hiszen nemrég kijött a jobb, a kontrasztosabb, a wifis; a környzettudatos kisangyal viszont azt mondja, hogy én az első Kindle-lel is egészen jól ellettem volna. Azt hiszem, így utólag inkább a kisördögre hallgatok, és akkor kevesebbet kell zokognom, csak azt kell várnom, hogy az előrendelésem valódi rendeléssé változzon át.

Aztán a lábujjam ment péppé, amikor a kezeim között szétmállott a könyvespolcom, és a legvaskosabb elem engem használt ütközéscsillapítónak: persze törvényszerű, hogy belőlem is olyankor kell, hogy dőljön a vér, amikor már mindenem el van pakolva és a fürdőszoba is kizárólag kígyók és gumiemberek számára hozzáférhető. Aztán — isteni csoda — az egyik sarokban észrevettem egy lejárt szavatosságú mentőládát. Ami ugyan lejárt szavatosságú, de hát gondoltam, a szavatosság nyilván csak abban a tekintetben járt le, hogy az M1-es mentén heverő artériás vérzéses, haldokló motorosokat már nem célszerű ezzel kezelni. Úgyhogy elolvastam a kiskönyvet, feltörtem életem első jódampulláját, majd egy gyorskötözővel bebugyoláltam a lábujjamat.

Na de innentől kezdve simán ment minden. Leselejteztem bár tonna papírt (gondoltam, nincs értelme több éves folyóiratokat őrizgetni), kidobtam három kukászsáknyi szemetet; a fürdőszoba végképp megtelt cuccokkal, aztán az előszobám is, végül a konyha is. Középre toltam a bútorokat, aztán irány az OBI.

Eredetileg az volt a terv, hogy maradok az egyszer már olyannyira bevált acélkéknél, elvégre az egy macsó és férfias szín, illik az én rideg, acélosan macsó természetemhez. Aztán az is eszembe jutott, hogy ezt a lakást alighanem most festem ki utoljára, nem biztos tehát, hogy nem lenne jobb változtatni, ha már kifordítottam a szobát. Ha úgy vesszük, most kezdek új életet, ahhoz lehet, hogy nem ártana egy új szín sem. Úgyhogy édesanyám ízlésrendőrsége mellett a helyszínen elkezdtem áttúrni a színskálát, és végül rájöttem, hogy a barna is elég macho szín az én lelkemnek és mégsem kék. Pláne nem fehér. Ekkor dőlt el, hogy Café Delightban fogok pompázni: feng-shui radikálisok kedvéért külön hangsúlyoznám: igen, a plafon is.

Még a glettelés volt az, ami nálam egy viccesebb programnak számít, nem lévén egy nagy glettmaster; de azért valahogy sikerült megoldanom, mindenesetre jobb lett, mint nyolc évvel ezelőtt az első glettpróbálkozásom. Még azért van hová csiszolódni, hogy stílszerűen fogalmazzak. A glettnek száradnia kellett, a festéknek is száradnia kellett, úgyhogy az egyes munkafázisok közben meglehetősen sok időt töltöttem jojózással, illetve ilyenkor örültem, hogy akkora geek vagyok, hogy az én lakásomban még az ilyen áldatlan állapotok közepette is van wifi.

Viszont most már minden szép és jó, most már csak vissza kell forgatni a lakást, visszájáról a színére, és csütörtökön, az RPG partin már mindenki más színben látja majd a világot.

Ja, és az ablakon sem estem ki, ez szerintem mindenképpen egy komoly pozitívum.

Jó régóta fájt már a fogam erre a játékra, részben, mert érdekelt a történet folytatása, részben pedig mert szeretem a lopakodós akciójátékokat. Abszolút felülmúlta minden várakozásomat; ezúttal sokkal filmszerűbbek lettek a küldetések, mint az előző részekben, és a nehézség is sokkal jobban kalibrálható a játékos egyedi igényeihez.

Aki esetleg nem tudná: egy acélidegzetű, hidegvérű bérgyilkost alakítunk, akit, bár akárki felbérelhet — nyilván a játékos lelkiismeretének megnyugtatása mián — rendszerint gazdag bűnözőket, korrupt katonákat, drogbárókat és hasonló alakokat kell eltakarítanunk az útból; a rivális bérgyilkosokról nem is beszélve. A játék alapelve az, hogy a zajt mindeközben egy bizonyos szint alatt kell tartani, mert az ellenség azért létszámban és nyers tűzerőben bőven felülmúl bennünket. A végén aztán a játék értékeli a teljesítményünket, számokban és szövegesen is: a Csendes Bérgyilkostól kezdve a Profin, a Szellemen és a Tisztogatón át a Született gyilkoson, a Szociopatán, a Pszichopatán és a Hentesen keresztül a Tömeggyilkosig minden lehetünk. (Talán az elnevezésekből is kiderül: a sorozat minden epizódjának van egy kis (ön)ironikus jellege.)

A régebbi részekben egy dolog „számított” (értelme tulajdonképpen nem volt, a jutalomképpen megkapott bónusz fegyverek nagy része pont ennek a célnak az eléréséhez volt használhatatlan): hogy eléri-e az ember a Silent Assassin fokozatot vagy sem. Ehhez rendszerint irreális erőfeszítésekre volt szükség, néha pedig egyenesen erőltetett megoldásokhoz kellett folyamodni. Most viszont minél diszkrétebbek vagyunk, annál több pénzt kapunk, hiszen akkor a minket foglalkoztató ügynökségnek annál kevesebbet kell költenie a nyomok eltakarítására, illetve nekünk a szemtanúk, illetve  a hatóságok megvesztegetésére. Ha utóbbit elmulasztjuk, egyre ismertebbek leszünk; márpedig a sorozatsztárokkal ellentétben a bérgyilkosoknak nem a sikeresség jele, ha felismernek bennünket az utcán. És minél több pénzünk van, legközelebb annál jobb felszereléssel vághatunk neki a küldetéseknek (akár a már teljesítetteknek is a jobb eredmény jegyében).

Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy aki nem abszolút rajongó, az szépen, folyamatosan játszhassa végig a küldetéseket, és csak kevés dologra kell odafigyelni ahhoz, hogy sikeresnek nevezhessük magunkat. Aki persze abszolút rajongó, az tölthet napokat egy-egy pálya kiismerésével, hiszen a Silent Assassin fokozat még mindig ott kínálja magát: ekkora rajongó én nem voltam. A játékmeneten is sokat csiszoltak, így sok mindent eljátszhatunk, amit a filmek hasonló jellegű hősei rendszeresen megtesznek: lefegyverezhetjük és leüthetjük az ellenfeleket, elrejtőzhetünk a szekrényekben, megrongálhatjuk a biztosítékokat, letörölhetjük a minket rögzítő videó-felvételeket.

A küldetések, illetve az ezeket összefogó kerettörténet szépen lassan összeáll: szerintem a játék kifejezett szépsége, hogy mélyebben ismerhetjük meg a sztorit, ha odafigyelünk a rádióadásokra, és alaposan átnézzük a küldetéseink eredményéről bemutatott újságoldal egészét. Jó kis klasszikus összeesküvés-történet bontakozik ki a játék végére: pár dolgot persze már előre lehet sejteni, de így még sokkal jobb.

(Amazon Kindle kiadás.)

A film óriási hatással volt rám; éppen ezért nagyon örültem, amikor végre megjelent Kindle-re is. Gyorsan le is töltöttem.

Ellentétben a Tetovált lánnyal, itt azt kell mondanom, hogy film és regény tökéletes párost alkotnak. A film kiegészíti a könyvet egy alaposan átgondolt látványvilággal és kiváló színészi alakításokkal; de aki a filmet látta először, annak sem kell unatkoznia a regény olvasása közben. Részben azért nem, mert egy valóban egy remekül megírt regény, valódi társadalmi kérdésekkel (javarészt lelki problémákkal és betegségekkel, az azokhoz való viszonyunkkal) a háttérben. Ráadásul a történet hangsúlyai is egy kicsit máshol vannak, a cselekménynek másféle értelmezései tűnnek inkább valószínűnek, mint a filmben. Az alapkérdés mindkét esetben az, szembe tud-e nézni a főhős saját lelkének sötét titkaival; a filmben azonban inkább a konkrét küzdelmen van a hangsúly, a könyvben pedig inkább a főszereplő lelkének megismerésén, helyzetének részletes átélésén.

Még úgy is szenzációs volt, hogy tudtam, hogy mi lesz a vége.

Van új telefonom. A réginek (valami alsó-alsó kategóriás Alcatel a Vodafone forgalmazásában) az akksija már esett hanyatt, repedezett volt a kijelzője, az sms-írás pedig kezdettől fogva egy kínszenvedés volt rajta. Az általam olyannyira kedvelt prediktív szövegbevitel egy vicc volt, ráadásul folyton üzemmódot váltott, amikor nem akartam. A böngészője ugyancsak a kacagtató kategória volt, újabban pedig rászoktam, hogy időnként akkor is ránézzek az e-mailemre, ha nem vagyok gépközelben.

Ennek megfelelően vettem egy Nokia 2730-ast, ami a cégtől már olyannyira megszokott felhasználóbarát kezelésen kívül tudja a 3G-t is, tölthettem le rá Opera Mini-t, amivel a Google-alkalmazások nagyon barátian jönnek be. Plusz külön e-mail kliens is van. Minek ide okostelefon. Egyelőre nagyon szeretem, előfizettem egy 50 megás adatcsomagra is, ha már, pláne, hogy túlszámlázási díj sincsen.

Folytattuk a plázázást édesanyámmal, vettem egy tankhajónyi zoknit, mert a meglevő készlet vészesen olvadozott már, meg nadrágokat. Meg egy új órát, mert a mostohanagyapámtól örökölt Seikoval már nagyon sok baj volt, a telefon után kotorászást soha nem szerettem, na meg én az a fajta vagyok, aki nem átallja kikapcsolni a mobiltelefonját, ha arról van szó. Nagyon szép, masszív, de mégis visszafogott kis Casio — amiket először néztem ki, azok papírvékonyságúak voltak, olyan volt, mintha nem is lenne semmi a kezemen.

Megvettem (2 euróér’) a Shadow Dancert a Steamen, anno ez a kedvenc videójátékom volt.

Ugyancsak beszereztem a Hitman: Blood Money-t az 576 Kbyte-ban. Ez is nagyon olcsó volt, és már nagyon kíváncsi voltam a történet folytatására, plusz még arra is rájöttem, hogy a gépemen is fut. Egyelőre nagyon elégedett vagyok, van egy-két plusz a játékmenetben is, de szépen lassan a sztori is kezd kibontakozni, elég hitmanesen érdekes. Csak nagyon apránként lehet sejteni, hogy miről van/lesz szó, de ha valaki még a rádióadásokra is odafigyel játék közben, akkor azért sejtheti, miről van szó.

Mivel mégiscsak feminista filozófus vagyok, ugyancsak megrendeltem-átvettem a Bookline-on a Férfiasság kódjait. Papíron olvasok, ez csak egy kicsit fura.

Tényleg plázacica lesz belőlem. Most egy darabig már csak kaját veszek, meg könyvet, ha úgy adódik.

Sok, sok, sok halogatás, a koncepció többszöri átírása után végre sor kerülhetett erre a sorozatra. A tervek szerint amúgy nem ez az egyetlen, amit augusztusban meg fogok csinálni — júliusban amúgy sem voltam fényképezni — de kezdetnek mindenképpen biztató a dolog.

Ez volt az első kísérletem arra, hogy a stúdió jelentette környezetet megpróbáljam egy kicsit felturbózni saját cuccokkal, hogy ne legyen olyan nagyon látványos, hogy a modell egy végtelenített háttér előtt ül azt slussz-passz. A modell személyiségéhez amúgy sem illett volna ez a nagyon steril, „business portrait” megközelítés, de a nagyon stilizált fotók sem. Élet kellett, energia, egy kis egzotikum meg valami minimális cselekmény. Valamennyire sikerült megteremteni az illúziót.

A világításon is elég sokat görcsöltem. Alapvetően beauty/fashion irányba akartam elindulni, de kellett valami kis plusz; alapvetően egy napfényes szobabelső-világítás járt a fejemben, viszonylag sok ablakkal. Néhány képen látszik is a fényhatás, amit szerettem volna, pár képen vannak kisebb fénymérési problémák, de legalább most is tanultam valamit.

Zsanna elég rendesen megtornáztatott. Normál esetben egy ilyen fotózás ugye úgy néz ki, hogy égnek a beállítófények, a modell beáll, exponálás, nagy villanás, egy másodperces sötétség, fények vissza, kicsit módosítunk, exponálunk stb. Ehhez képest amikor ismét világos lett, egy dolog lett fix: hogy Zsanna nem úgy fog ülni, mint amikor besötétedett. Izgett-mozgott, helyezkedett, a haját piszkálta stb; úgyhogy minden exponálás egy külön kis küzdelem eredménye volt. Már vártam, hogy mikor csinálja meg azt a, filmekben közhelynek számító trükköt, hogy amikor kivilágosodik, csak az üres széket látom a keresőben.

A végén csorgott rólam a víz és az ingem is átázott. Összességében véve mégis nagyon-nagyon megérte. Legközelebb még nagyobb kupit csinálok és még több textúrát viszek magammal.

(Magvető kiadó, 2010.)

A regény még a posztapokaliptikus tematikán belül is különösen sötét és reménytelen hangulatú. Az emberi civilizáció áldozatul esett valamilyen, ismeretlen csapásnak; végig nem tudjuk meg, hogy valamilyen környezeti katasztrófáról, globális balesetről vagy háborús csapásról volt-e szó. Az összeomlást azonban ezúttal nem az infrastruktúra összeomlása vagy az emberek halála okozta, hanem a növényi és az állati élet teljes megsemmisülése jelentette. Kizárólag az emberek maradtak életben, ők próbálnak meg osztozni a folyamatosan fogyatkozó, maradék készleteken — sőt, sokan (egyre többen és többen) borzalmas természetességgel fordulnak a kannibalizmus felé. A mindent elborító, szállongó hamu a Napot is eltakarja; a halott erdők egyre veszélyesebbek a kidőlő fák miatt.

Ebben a világban, néhány évvel a katasztrófa bekövetkezte után indul el a halálos beteg apa és a másmilyen világot soha meg nem tapasztalt kisfiú. Délnek mennek, részben annak reményében, hogy ott talán élhetőbb a világ — különben sem élnék túl a következő telet. Hátizsákokba és egy bevásárlókocsiba pakolják tehát mindazt, amit érdemes magukkal vinniük, és nekivágnak az útnak.

Ez a vállalkozás azonban egyáltalán nem veszélytelen. Más túlélők is bolyonganak az elhagyott autópályákon és kihalt városokban — vannak, akik csak a többiek készleteit szeretnék elvenni, de a könyörtelenebbek kifejezetten a húsukért vadásznak az emberekre.

Komoly kérdés, hogy ebben a környezetben van-e értelme egyáltalán a talpon maradásnak. A férfi számára mégis egyszerű a válasz: képtelen elhinni, hogy bájos, kedves, szíve mélyéig jó fia életének ne legyen értelme. Éppen ezért mindent megtesz azért, hogy életben tartsa — saját létezésének kizárólag ez ad célt. A megpróbáltatások azonban egy másik morális dilemmát is felvetnek. Miközben az apa mindent megtesz azért, hogy fia erkölcsi integritását megőrizze, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy segíthetnének valakin, az első reakciója mindig az elutasítás. A gyerek állandó közbeavatkozására van szükség ahhoz, hogy ne mondjon le az emberségesség utolsó morzsáiról is, hogy nem csak a nyers, állatias túlélési ösztön mozgassa.

Noha természetfeletti elemek egyáltalán nincsenek a történetben, kisebb „csodák” — sorsszerű fordulatok — azonban rendszeresen esnek meg a szereplőkkel. A férfit ezek is megerősítik abban a tudatban, hogy küldetése van, hogy gyerekét meg kell őriznie egy szebb, egy élhetőbb világ számára. Kérdés azonban, hogy a gyerek képes-e elfogadni, hogy az ő létezése ilyen mindent elsöprő prioritást jelent valaki más számára. Olyan teher ez, amelyet gyermeki ártatlanságában sokszor csak nagyon nehezen tud feldolgozni.

A regény vége egyáltalán nem jelenti ezeknek a morális dilemmáknak a lezárását. Épp ellenkezőleg — a cselekmény akármeddig folytatódhatna még, a könyv tulajdonképpen csak egy újabb próbatétel végénél játszódik. Tudjuk, hogy még számos gyötrelem áll a látóterünkből elsétáló szereplők előtt. Sokszor kapom magam azon, hogy újra és újra a további sorsukon töröm a fejem.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Nemrég olvastam egy esszét a The Times Literary Supplementben egy Doyle-összkiadásról, ahol kifejezetten dicsérően nyilatkoztak az író történetmondási képességeiről. Doyle-tól eddig én leginkább csak Sherlock Holmest olvastam, amiben képes voltam irodalmi kvalitásokat felfedezni. A The Lost World hatalmas csalódás volt — a cikk hatására mégis úgy döntöttem, nem adom fel és keresgélek tovább.

A The Parasite a hipnózis témáját dolgozza fel egy kisregényben. Akkoriban a téma még hátborzongatóan romantikus fényben tündökölt: kapásból Poe jut eszembe, ahol a hipnózis még arra is alkalmas volt, hogy a haldoklás folyamatát felfüggessze.

Egy, a jelenséget mereven elutasító és abszolút szkepticizmussal kezelő orvosprofesszor szembesül egy elképesztően erős hipnotikus képességekkel rendelkező nővel, és úgy dönt, tudományos kísérletsorozatba kezd és magát fogja rendszeresen hipnotizáltatni. Aztán félúton egyszer csak ráébred, hogy a nő a felette szerzett befolyást alantas célokra akarja felhasználni. Mivel a küzdelem a saját elméjében zajlik és az őrültekházát is szeretné elkerülni, ezért egyedül kell megbirkóznia a tudatába plántált és a cselekedetei feletti kontrollt időnként teljesen átvevő parazitával.

A könyv két szempontból is nagyon érdekes és izgalmas. Egyrészt, kicsit általánosabban értelmezve a cselekményt, nagyon jól illusztrálja a külső befolyás (pl. szenvedélybetegség) hatása alá került ember gyötrelmeit és önmaga ellen folytatott küzdelmeit. Ugyanakkor a hipnózisra adott koncepciója is érdekes: a viktoriánus korabeli Doyle számára nyilván egy elképzelhető magyarázat volt, hogy a hipnotizőr saját lelkét plántálja bele a hipnózis alanyába. Kifejezetten érdekes látni, hogy a szerző hogy érvényesíti következetesen az elmélet mögött álló metafizikát.

Nagy megnyugvással szolgált számomra ez a könyv. Doyle tényleg remek történetmesélő: ezt a kisregényt minimális változtatásokkal ma is egy kiváló lélektani thrillerré lehetne adaptálni. Mondjuk Jude Law-val vagy Leonardo diCaprioval, a sármos, makacs, átlag felettien intelligens és saját akaratának elvesztésének tudatától az őrület szélére sodródó professzor szerepében.