Nagyon vegyesek az érzéseim. Az a ritka eset áll fenn, amikor a film mondanivalója aktuális, jól artikulált, érthető és megrázó; a karakterek egyediek, jó színészek játsszák őket nagyon jól és egészen különleges (számunkra, akik nem ismerjük a skandináv filmművészetet, mindenképpen) újszerű stílusban. A történet viszont, ami mindenzt keretbe foglalja, szánalmasam, fogcsikorgatóan rossz, rosszabb, mint számos hollywoodi thrillerlimonádé.
Essünk hát túl először ezen: egy hipergazdag, hipergonosz, hiperkapitalista klán egy fiatal tagja, a család egyik legbefolyásosabb és legkevésbé romlott tagjának kedvenc únokahúga eltűnik egy szigetről. Nyilvánvaló, hogy meggyilkolták, ezért negyven év hiábavaló magánnyomozás, dühödten alapos rendőrségi vizsgálatsorozat és töméntelen szenvedés után a klánfőnök megbíz egy bukott gazdasági újságírót, hogy fél év alatt tegyen pontot az ügy végére. Induljon ki pár tucat kartondoboznyi bizonyítékból, és a hat hónap végén legyen letartóztatva a gyilkos — hát nem éppen rutinfeladat. Szerencsére a történetbe egy szociopata hackerlány is belekeveredik, akinek fotografikus memóriája van és zseni.
Aminek bonyolultnak kellene lennie, az egyszerű, aminek egyszerűnek kellene lennie, az bonyolult. Ami húsz kilométerről, szél ellen is bűzlik az ügyben, az negyven éve nem tűnik fel senkinek. Ugyanakkor hősünk kezébe vesz egy sajtófotót, ami egy magazinban jelent meg, és ez alapján olyan eredményeket mutat fel, amelyek már évtizedekkel korábban is figyelemre méltóak lettek volna. A nyomozás is simán megy: minden szemtanú emlékszik mindenre, de ha nem, akkor negyven éves fényképek is megvannak, minden archívum sértetlen és viszonylag jól rendezett, és mindenki készséges a végtelenségig. Aki volt már könyvtárban, az pontosan tudja, hogy egy szakdolgozathoz szükséges források feltúrása is tovább tart, mint egy ilyen emberfelettien bonyolult rejtély kibogozása. Sehol egy zsákutca, sehol semmi kétely, hőseink haladnak előre, mint kés a vajban. A befejezés meg még rosszabb, visszamenőleg is hitelteleníti, ami egészen addig nem volt röhejes. Szörnyű gagyi az egész, na.
Még szerencse, hogy a film tulajdonképpen nem a gyilkosságról szól. (Amúgy a külföldi kritikák szerint egyszerűen az történt, hogy volt egy jó bonyolult regény, amit a megfilmesíthetőség érdekében alaposan csutkára vágtak.) A film középpontjában tulajdonképpen a nők (elsősorban szexuális) alávetettsége áll. Mintegy mellékesen, a történet hátterében mutatják be, hogy a modern nyugati társadalom hogyan huny szemet a nők megalázása, molesztálása, testi-lelki megtörése felett. A főszereplő tetovált lány számos traumát cipel magával, gyerekkori erőszakot is (ennek következményei miatt még mindig gyámság alatt áll), de a történet jelenében is rendszeresen kénytelen megtapasztalni, hogy nőként mennyire ki van szolgáltatva az erőszakos férfivilágnak. Nyilván az is szimbolikus jelentőségű, hogy mind a történet középpontjában álló gyilkosság, illetve az ennek nyomán felfedezett rituális gyilkosságsorozat áldozatai is nők. Egy dolog mindegyik esetben közös: a szinte teljesen általános közöny, ami ezeket az eseteket körbeveszi. Hatalmi, döntési pozícióban viszont szinte kizárólag csak férfiak vannak — tulajdonképpen ők azok, akik ezért a részvétlen környezetért felelősek.
A film operatőri munkája nagyon finom és elegáns, a tompa színek, a szépen megkomponált jelenetek, a karakteres fény-árnyék hatások mind remekül járulnak hozzá a sötét, reménytelen hangulat megteremtéséhez. Hasonló okokból említésre érdemes a film zenéje is.
Kár, hogy mindezt nem támasztja alá egy megfelelően jó történet. Így a filmvégi katarzis is kárba vész, ami pedig nagy kár. Még így is napokig kísértett a film vádló, kifogásokat nem tűrő üzenete.