(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Most a másik felállt, egész közel ment hozzá, és az arcába nézett.

– Itt egy a fontos: az Adat!

– Úgy van!

– Felezünk?

– Nem létezik!

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

– Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

– Na, ez túlzás… Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

A fenti idézetben az a szép, hogy a főhős pontosan annyit ért belőle, mint az olvasó. Pencroft Tivald, a mérhetetlenül peches csavargó elvetődik Filipponba, a texasi kisvárosba, ahol évek óta nem dördült el egy lövés sem. Ráadásul még össze is tévesztik valakivel, azt gondolják, neki mindent tudnia és mindenkit ismernie kéne — miközben a leghaloványabb sejtelme sincs róla, hogy mi történik körülötte.

Rejtőnek igazából pontosan ehhez a fajta humorhoz volt a legjobb érzéke — a váratlan meglepetésekre és a kínos félreértésekre épülő szituációs komikumhoz, ahol a feszültség levezetése mindig a lehető legmegfelelőbb pillanatban történik meg.

A vadnyugati Rejtő-regények közül talán ez a legjobb. Akár filmre is lehetne vinni, nem tűnne olyan abszurd marhaságnak, mint a Három testőr Afrikában.