Reader’s Log — John Milton: Paradise Lost

Trychydts | | | 2010., június 30., 23:59 | | | Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

A virágokat az öltözőbe kérem!

Ehhez tényleg feketeöves angoltudás kell, a Wikipédia dicséretesen részletes szócikke alapján ez az angol nyelvű irodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Jó sokáig tartott, amíg megemésztettem, közben minden lehetőséget kihasználtam, a jegyzetelésre és kiemelésre, amit a Kindle nyújt; ez most ugyancsak nagy segítséget jelent nekem ezen beszámoló elkészítésében.

Az 1667-ben publikált, hatalmas terjedelmű epikus költemény a Paradicsomból való kiűzetésről — ami az egyik legellentmondásosabb Bibliai történet, és már Milton korában is az lehetett. A szerző arra tesz kísérletet, hogy valahogy elmagyarázza: hogyan lehetséges, hogy a mindent tudó és mindenható Isten olyan embert teremtett, aki aztán képes volt a bűnbeesésre? Elfogadható-e az egész emberi faj kitaszítása a Paradicsomból, ha Isten előre látta, hogy mi fog történni? Egyáltalán, mi szükség volt a jó és rossz tudásának fájára, ha csak arról nem volt szabad enni? Ezek akkor is nyugtalanító és nehéz filozófiai kérdések, ha történetesen tudjuk, hogy a kulcs a szabad akarat koncepciójának megértésében van.

Milton annak érdekében, hogy koherens magyarázatot adjon a kérdésre, elképesztő részletességgel vázolja fel a történet színterét: a költeményt olvasva rendkívül plasztikus képet kapunk a Paradicsomról és a benne élő emberpárról. Hasonló részletességgel ismerhetjük meg a teremtő Atya motivációit; nem vakon engedelmeskedő rabszolgákat akar, hanem valódi döntési lehetőséggel felruházott, értelmes, őt önként szolgáló teremtményeket. A Paradicsomból való kiűzetés (érdemes megjegyezni, a könyvben inkább kivezetésről van szó) tehát tulajdonképpen úgy is felfogható, mint egy tudatos döntés a naiv, kényelmes zárt ősállapottal szemben és a végtelen lehetőségeket és kihívásokat magában tartogató emberi történelem mellett.

Ezt erősíti például a bűnbeesés mechanizmusa is. (Azt hiszem, itt érdemes megjegyeznem, hogy a magamfajta, feminista szemszöget kedvelő olvasónak a Paradise Lost nem sok csemegéznivalót kíván, a nő ugyanis pontosan az az érzelemvezérelt, esendő, morálisan alsóbbrendű lény, amilyennek sokszor mind a mai napig szeretik őket láttatni.) A morálisan gyenge Éva gyakorlatilag csapdába esik: bár tisztában van vele, hogy mit kéne tennie, tudatában van annak, hogy isteni parancsot szeg meg, lényegében belezavarodik a Sátán érvelésébe, és megkóstolja a gyümölcsöt. Ádám ezzel a kész ténnyel szembesül — és ő önként, az Évával való sorközösség jegyében, tudatosan vállalja a bűnbeesést. Ő tehát nem téved, nem irigy, hanem szerelemből szegi meg a parancsot — azért, hogy neki is osztoznia kelljen társa sorsában. Sajnos ez a romantikus állapot nem tart sokáig — mihelyst ugyanis szembesülnek tettük súlyával, morálisan mind a ketten megroppannak. Éva teljesen összeomlik, Ádám pedig (egy rövid időre) undorodva elfordul tőle.

Megnyugvást végül három dolog jelent számukra. Egyrészt tudatosodik bennük, hogy döntésük, ha „szülőföldjük” elvesztését ugyan visszavonhatatlanul maga után is vonja, de lehetőségük lesz arra, hogy továbbra is teljes életet élhessenek, bizonyíthatják, hogy képesek helyes döntések meghozatalára is. Másrészt az egyéni megváltás lehetősége mindenki számára eleve ott van; aki helyes életet él, az halála után bocsánatot nyerhet. A Fiú (Jézus) pedig eljön majd, és ő megváltást hoz az egész emberiségnek — bizonyos értelemben tehát visszavezeti az embereket egy spirituális Paradicsomba.

A költemény metafizikája legalább ennyire izgalmas. Milton — gondolom, a korszellem hatására — lényegében megkettőzi a Teremtést. Van a Föld, és van egy Földön kívüli világ, amelynek kezdetben a Menny és a Káosz a része. Isten a Mennyben él; a Fiú még a Teremtés előtt létrejön, és átveszi a Menny irányítását az atyától. A Mennyben angyalok élnek — ugyancsak szabad akarattal rendelkező, ám halhatatlan és majdnem elpusztíthatatlan entitások, akiknek mind saját erkölcsiségük van. A Sátán egy ilyen angyal — méghozzá közöttük is a legerősebb –, aki nem fogadja el Istent teremtőnek, hanem azt feltétlelezi, hogy a világ öröktől fogva létezett. (A Sátán tehát egyben az ateizmus allegóriája is.) Éppen ezért lázad a Fiú uralma ellen (sejthető, hogy inkább magát látná szívesen az Atya utódjaként). Társai azonban elkerülhetetlenül elbuknak az Isten ellen indított gigantikus küzdelemben — az Pokol tehát az ő börtönükként jön létre. Innen szökik meg a Sátán, és cserkészi be az embereket a Paradicsomban — ellentétben tehát a Bibliában foglaltakkal, a gonosz nem a teremtett világ szerves része, hanem egy külső aktor. A történet ilyen módon való prezentálása, amennyire természetes lehetett Milton számára, voltaképpen megkettőzi a bűnbeesés dilemmáját, hiszen a Sátán elbukásának okairól is számot kellene adnia.

A Sátán amúgy egy klasszikus antihős — bár egyértelműen sötét és gonosz, szabadságszeretete, zabolátlansága és megtörhetetlensége mégis valamilyen mértékben szimpatikussá teszik őt az olvasó számára. Ez mindenképpen egy igen jelentős irodalmi újítás lehetett.

A szöveg amúgy irodalmilag is igen erős. A sok látomás, a szereplők által elmesélt történetek révén a szöveg egyáltalán nem lineáris — hol előre, hol visszatekintünk az időben; a cselekmény egyben kerettörténet is a világ múltjának megismeréséhez, illetve a történelem előrevetítéséhez. A leírások elevenek, színesek, a szereplők nagyon alaposan kidolgozottak és (a nagyon szűkre szabott keretekhez képest) egyáltalán nem sablonosak vagy semmitmondóak.

Nagyon sajnálom, hogy a mai oktatásba ilyen művek már nem férnek bele.