Tegnap egészen gyönyörű dolgot láttam. Csodálatos tavaszi este volt, amikor hazamentem, szép, tompakék éggel, enyhén rózsaszínes fényekkel. És ahogy jövök fel a lépcsőházban, az üvegtáblákon keresztül látom, hogy az északi látóhatáron folyamatosan villámlik. Baromi messze lehetett, mert hangot, azt nem hallottam semmit, viszont nagyon szép, sci-fibe illő jelenet volt, ahogy a látóhatáron folyamatosan csapkodnak az elektromos kisülések.
A viszonylag késői hazatérésért amúgy ezúttal Emzsu volt a felelős, lévén, hogy elege lett a többi bürökratából és sörözni akart. Úgyhogy megivott két üveg Millert, én asszisztáltam hozzá két giga-tonikkal, aztán még némi gyorskaját is utána küldtünk, csak úgy, a biztonság kedvéért. Egészen sok érdekes dolgot mesélt, már persze azután, hogy ismét végigzongoráztuk, hol (nem) tart(unk) a nemzetközi konferenciával, amiben én is beletunkoltam magam egy kissé.
A melóhelyen sikerült ismét egy kicsit bővítenem a profilomat: az egyik projektben, amiben eddig csak mint kommunikációs szakember vettem részt, hirtelen helyettes manager lettem, tekintettel arra, hogy a pályázat főgurujának kitört a lába, a főguru helyettese pedig évi rendes betegségét tölti. Úgyhogy amikor egy belső értekezleten felvetődött, hogy itt nagy összeomlások várhatók, akkor Trychydts, a mentőangyal előlebegett fehér szárnyain, és szerény mosollyal bejelentette, hogy átmenetileg, természetesen a felettesével való egyeztetés után hajlandó megmarkolni a vakolókanalat.
Szeretek hős lenni.
Végre ismét a „hordozható könyvemet” hurcolom magammal, ahogy édesanyám mondaná. Sokkal több minden elfér így a táskámban, ráadásul most minden alkalommal izgatottan kapcsolom be, hiszen ha minden igaz, hamarosan egy hatalmas jelentőségű szoftverfrissítés érkezik majd, csak úgy, a levegőből.