Végre, végre, végre. Egy normális, magyar, szórakoztató film, ami nem vígjáték. Egy thriller, a kishelyszínes, zsúfolt, kicsit groteszk formából, feszes cselekményszállal, klasszikus de nem kiszámítható fordulatokkal. A rossz magyar hagyományokkal ellentétben nincs hozzácelluxozva a mosthoz, időtlennek nevezhető felállás, kicsit szürreális, de azért érthető díszletek, kevés szereplő. A bekokózott, terhes rendőrnő felbéred, itt-ott egy véres ruhadarab, véres kés, nem emlékszik semmire, tíz év távollét után beállít a szintén detektív apa, akinek fontos mondandója van. Holott amit Elza leginkább kívánna, az pár óra egyedüllét.

Dobó Kata tényleg színésznő lett, Kern András még mindig színész — tulajdonképpen kettejük játékából áll a film, rajtuk kívül csak egy-két mellékszereplő van. Az operatőrmunka gyönyörű és nagyon szuggesszív, némileg utal is az amerikai párhuzamokra. A zene jó, egyedi és a hangulathoz is illik.

Nem a formabontás csimborasszója, és megértem, hogy nem döntöget nézőcsúcsokat, kicsit féltem, hogy valami gagyizmus lesz, elvégre a magyar thriller, az még nem egy túlzottan bejáratott márka. Ugyanakkor mindenkit biztatnék, hogy menjen, vegyen jegyet és nézze meg. Mert részemről jöhetne még egy pár ilyen.