Én a régi regényeimen tudok így nevetni. Azért valahol szükségszerű hogy empatikus legyek önmagammal szemben. Elvégre csak 13 éves voltam, és nem igen voltak barátaim.

Apropó, erről jut eszembe. A cégnél támogatunk valami „ismerje meg a világ az ismeretlen költőket is” projektet. Ennek keretében meg is ismerhetünk egy versírónőt. Én csinálom a meghívójukat. Ehhez kaptam egy szöveget, és magát a könyvet. A főnököm leült mellém és felolvasott belőle. Kvázi olyan három négysoros versek, mély és még annál is mélyebb mondanivalókkal. Olyan mély mondanivalójuk van a verseknek, hogy fizikai fájdalmat éreztem miközben hallgattam. Aztán a főnököm megkérdezte a véleményemet. Ilyenkor általában igyekszem arcról olvasni, hogy tudjam mit válaszoljak, mi a legkedvezőbb álláspont. Mire végül nem sikerült semmit sem kiolvasnom, őszinte pedig nem igazán szeretek lenni ilyen helyzetekben, csak annyit mondtam, hogy a vers mint műfaj meglehetősen messze áll tőlem, így én inkább nem alkotnék véleményt. Ennyiben maradtunk. Aztán odajött Évi, és ő is felolvasott nekem egy verset belőle. Na, nála már nem moderáltam magam, hanem lehúztam az egészet… jó mélyre. Aztán Try is felolvasott nekem az ÉS-ből – egy másik – verset. Szörnyű volt. Tulajdonképpen jó verset nagyon-nagyon rég hallottam. Azt hiszem még az olyan versek jönnek be a legjobban, amik bővelkednek elég cinizmusban és öniróniában. A mély mondanivalókon sírni tudnék.

Egy kis önbevallás

Apropó sírás. Sírni azt tudok így is. Tegnap egy Pentium és egy rózsaszín laptop szerelmét könnyeztem szét. Azt hiszem én egy érzelmi sorscsapás vagyok. Mert megsajnálok egy Pentiumot, mert nekem a legcsoffadtabb páfrány kell a boltból, mert én mindent megsajnálok… mert én ilyen sajnálós vagyok, közben meg nevetséges hogy mennyire gonosz tudok lenni, ha gyűlölök. Ez is csak azt bizonyítja hogy mennyire széles az érzelmi skálám. Mondhatjuk: szélsőséges.
Aztán meg most még durvábban érzékeny vagyok mint általában. Tegnap jöttem rá hogy eddig 3 igazán emlékezetes nyaram volt életemben. Háromból háromszor balatoni kiruccanás miatt, és ebből az egyik az idei év. De azt azért nem gondoltam hogy ez megpecsételi szépen a telemet is. Azt hittem végre jön a vidám időszak. A karácsonyi hangulat, a hideg – mert én imádom a hideget, a szép tél, a hálás tél, amit annyira szeretek. De ez a tél megcsalt, mert nem olyan mint lenni szokott. Ez a tél most gyötrelem. Depressziós vagyok tőle. Az időtől. A sötéttől. A hangoktól. Magamtól. Aztán frusztrált leszek mindettől, frusztráltságomban pedig zabálni kezdek. És most még ez sem stimmel. Zabálás helyett egyszerűen nem eszem. Nem tudok enni. Nem vagyok éhes. Nézem az ételt, megkóstolom, nem ízlik. Mintha az ember szivacsot rágna. Szivacs meg nem kell. Inkább nem eszem. Try elküldött hogy szerezzek antidepresszánst :D. Köszi, de nem kell a műmosoly. Inkább megbírkózom a nehéz időszakkal egyedül. Végülis az ember nem lehet non-stop boldog, nem? Akkor egy idő után hogy tudnám értékelni a boldogságot? Áhh… kell egy kis búskomor érzelmi sokk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen az életem. Ez ám az optimizmus! :) Mindig latolgatom ezt a pszichiáteres dolgot, de olyan jól meg tudom dumálni a problémáimat magammal, hogy így legalább ingyen megúszom. Csak az a baj hogy ez a fizikális problémáimon nem segít, szóval megúszni úgysem úszom meg, csak még halogatom egy kicsit :).