Kevés, az Avatarhoz foghatóan béna filmet láttam, mint ezt, ezt talán szögezzük le az elején. A történet nemhogy gyagya, hanem egyszerűen szánalmas. Most persze nem a komplexitást, az eredetiséget vagy a csavarok számát hiányolom — egyszerűen szeretném rögzíteni, hogy vannak dolgok, amikben szerintem nincs arany középút. Nem lehet egyszerre ragaszkodni a tündérmesék sztereotípiáihoz és megpróbálni megvalósítani a modern science-fictionok sötétbe játszó hangulatait. Az előbbire remek példa a Star Wars, azt utóbbira a Sötétség krónikái. Az Avatar pont valami hasonlóra (és egyben az amerikai indián népirtások történelmének újraírására) tett kísérletet — hihetetlenül rossz íz maradt a számban. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy akkor itt most happy endről van-e szó vagy sem.

Persze nem egy amatőr munkáról van szó, ez kétségtelen, mint ahogy vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy vannak filmek ennél rosszabb forgatókönyvvel is. Tényleg vannak, de ezen a szinten, ezen a költségvetésen nem ez a mérce. Az Avatar mondjuk úgy rossz, ahogy a Gyűrűk Ura rossz volt adaptációnak. Ott az alkotók azt gondolták, hogy megtehetik, hogy átírják a történetet. Megtehetik, persze, ha figyelmen kívül hagyják, hogy van egy 1944 óta épülő, fanatikus rajongótábor, akik mindent tudnak a szerepelőkről, akik nem csak a Gyűrűk Urát, de a Babót és a Szilmarilokat is olvasták, Tolkien leveleiről és az író után visszamaradt töredékekről nem is beszélve — és az ebben olvasottakat minden szereplőhöz és helyszínhez hozzáképzelnek majd. Ugyanígy hagyta figyelmen kívül az Avatar saját műfajának kontextusát, bízva abban, hogy Cameron 12 éve építgetett, mágikus víziója olyan erős lesz, hogy még ezt is megbírja.

Ami pozitívumként hozható fel, az a periféria. A mellékszereplők egyszerre ismerősek és eredetiek, egyszerre reflektálnak a jelen problémáira és utalnak vissza az általuk megtestesített archetípusuk elődeire. Mára már gyakorlatilag kizárt, hogy nagyon alapos indoklás nélkül fekete-fehérben ábrázoljuk a jellemeket. A pandorai (súlyos környezetpusztítás mellett folyó) bányászattal foglalkozó konszern helyi (Giovanni Ribisi által visszafogott, de mégis üdítő alapossággal megformált) képviselője nem egy elszabadult démon, mint ahogy a helyi biztonsági főnök, az amúgy acélkemény Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) sem az ölés mámoráért létezik. Mindketten profik, akik a Föld jövőjéért, az emberekért munkálkodnak, adott esetben bajtársaik életéért harcolnak. Az Avatar egyetlen pozitívuma tehát, hogy van benne morális dilemma. Legnagyobb hiánya pedig az, hogy erre a dilemmára, valóban epikus vajúdás és rengeteg emberi szenvedés után csak egy elképesztően banális és elkent válasz születik meg hihetetlenül erőltetett fordulatok után.

Némi malíciával amúgy akár azt is mondhatnám, hogy ez a film amúgy is csak egy gagyi fikció, a valósággal való bármilyen egyezés, minden érdemi reflexió pusztán a véletlen műve. Hiszen a lényeg amúgy is a LÁTVÁNY ugye, az IMAX 3D technológia eddigi rekordteljesítménye, a digitális képrögzítés innovációs fesztiválja, a számítógép és az ember találkozásának véget nem érni akaró, vagyis pontosabban 162 perces diadalmenete. A költségvetésnek ott van vége, amikor James Cameron tudattartalmai egy miliméteres felbontásig tökéletesen láthatók a vásznon — amíg ez meg nem történik, addig nincs szabi, csoki és prémium a renderelő szakembereknek.

A végeredmény, mi tagadás, valóban lélegzetelállító. Csak éppen ehhez kár volt történetet mázolni. Elég lett volna alájátszani az önmagában is dögös soundtracket, és az egészet rögzíteni videoklipszerű jelenetek sorozataként.