Nem panaszkodom…

kzt | | | 2009., október 08., 17:20 | | |

Még mindig nem tudom kiverni a nyarat a fejemből. Annyi bizonyos, hogy vannak nyarak, amik maradandó élmények lesznek életem végéig, és vannak amelyekre már nem is emlékszem. Ez az idei a maradandó kategóriába tartozik, és mindig csak mosolyogva fogok rágondolni. Nagyszerű nyár volt, de az év is a jobbak közé tartozik. Igazából január óta inkább azon kell agyalnom hogy mikor lesz egy kis időm erre és arra, ezt pedig nagyon szeretem. Most pl. kapóra is jön hogy heti négy napot fogok dolgozni csak nem pedig ötöt (egyelőre dec. 31-ig). Be kell vallanom míg a többiek fátyolos szemmel ültek a helyükön a hír hallatán, én már azt latolgattam, hogy mennyi szempontból remek ez az új helyzet. Ráadásul mi dönthetjük el hogy mikor nem jövünk. Szóval hétfőn rögtön éltem a lehetőséggel, és marha jól éreztem magam.

A nyár a vasárnap hajnali tető fotózásról jutott eszembe. Ahogy októberben egy kis miniruhában ott tenyerelek a hajnaltól átnedvesedett háztetőn, mintha egy jégtáblán ücsörögtem volna. Mire végeztünk a fotózással a tenyerem látványosan szétfagyott. Otthon is legalább fél órába telt mire teljesen kiengedtem. Aztán nem volt vége a tenyér kálváriának, mert kisebb mértékű pihenés után elkezdtem rendbe szedni a lakást. Azért jó ha sokszor vannak vendégeink, mert így pl. porszívózás is sűrűbben előfordul. Legalábbis én úgy vettem észre, hogy egyikünk sem egy nagy rendfenntartó. Bennem az elhatározás megvan a rendszeretéshez, csak ez sajnos nem összeegyeztethető a valósággal. Én pedig beletörődtem.

Rendrakás után rohantam Philengyhez a térre, hogy utána együtt vadásszunk maratonistákat. Miután sikerült feltankolnunk némi ropival megállapodtunk a Parlament tövében, és vártuk a futókat. Philengy folyamatos tapssal bíztatta őket, engem meg arra hogy én is tapsoljak. Én? Dehogy! Ez tök ciki! – Aztán elsuhan egy ember… meg még egy… megköszönik. Hálásak. Vannak akik a taps hatására kezdenek újból futni. 33 km van a hátuk möggött. Én pedig belátom hogy a taps nem ciki, hanem jó. Lelkierőt önt beléjük, lelkesíti őket hogy futni kell tovább. Így hát én is belevágtam a tapsmaratonba, és majdnem egy órán át tapsoltam szünet nélkül. Apa is megérkezett, odaadtuk neki a ropit, egy ideig mellette futottunk. Nem volt a legjobb bőrben, de hát sosem adná fel. Ha kell szakadt ínszalaggal futja végig a maratont. Nem őrület?! Szinte nekem is megjött a kedvem megint a futáshoz. Mondtam is Philengynek hogy én is nevezek a két hét múlva esedékes versenyre, számoljon velem.

Házi feladat. Hangzik el minden órán az aktuális tanár szájából a szó. Én meg házi feladatfüggő vagyok. Soha, soha nem készítettem házi feladatot, mert utáltam őket. Gyűlöltem őket! Most meg… hát tényleg csak az számít hogy milyen iskolába jár az ember… kész házi feladat két héttel az következő óra előtt? Mindenki vonja le maga a tanulságot…