Koccanás a moziban

Trychydts | | | 2009., október 07., 12:40 | | | Kategóriák: ,

Spiró György drámájának filmadaptációjáról van szó. A nyersanyag maga nem nagyon jó: nem mindig sikerül elkerülnie a banalitás csapdáját. Spiró nem tartozik azok közé, akik félvakon botorkálnak a XXI. századi Magyarországon, de nem is ért mindent; talán a legpontosabban szűklátórkörűként lehetne jellemezni. A filmes adaptáció ezúttal ugyanakkor hatalmasat dob a dolgon, felértékeli a csak félig-meddig hiteles történetet is.

Az alapszituáció meglehetősen szürreális: a tizedik és a nyolcadik kerület határán, a Salgótarjáni út Hungária körút kereszteződésénél egy koccanássorozat következtében leáll a forgalom. Az emberek bennrekednek a dugóban, persze mindenki sietne, de esély sincs a továbbjutásra; egy teljes napra mindenki ott marad. A dugóban a szerző szándéka szerint ott van a magyar társadalom keresztmetszete, összes jellegzetes figurája — kezdetben csak az indulatok szabadulnak el, aztán ahogy szépen lassan leülepedik a szituáció, mindenféle érdekes és ideiglenes kapcsolatok alakulnak ki a szereplők között, amelyeken keresztül mindenkinek a sorsát megismerjük. Aztán, amikor felbomlik a dugó, minden visszatér az anyázós kerékvágásba.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen darab nem nyújthat valóban teljes rálátást a magyar valóságra; annak szükségszerűen egy önkényesen kiválasztott szeletét mutatja. A probléma csak az, hogy Spiró szemszöge túlságosan is egyedi. Némelyik szereplő abszolút nincs eltalálva: Spiró szemlátomást nem sokat keresett állást az utóbbi években, így a HR-es fogalmával sincs tisztában. Ennél már egy fokkal súlyosabb érzéketlenségre vall a gyerekét egyedül nevelő, interjúról interjúra járó, munkanélküli diplomás nőt kocsiban ábrázolni. (A valóság még a bemutatottnál is szomorúbb.) Egyik-másik alak egyszerűen csak anakronisztikus: kicsit gyanús, hogy ez a kamionos inkább az előző rendszer kamionos figurája, mint ahogy az égvilágon mindenből pénzt csináló, ügyeskedő vállalkozó sem illik igazán a jelenbe. Van egy-két nagyon érdekes figura, akik nem tipikusak ugyan, de sok színt visznek a regénybe: például az egyik legrejtélyesebb és legtrükkösebb karakter, a laptopján tőzsdéző (?) napszemüveges alak, vagy a telefonján a csajaival és excsajaival súgó-búgó, pitiségét mindenáron leplezni próbáló fiatalember. Igazi telitalálatnak csak a hajléktalant nevezném, illetve az egész hajcihőt végig az ablakukból néző, jobb napokat is látott kisnyugdíjas házaspárt.

A szerpelők között lezajló konfliktusok, a közöttük szövődő kapcsolatok hol egészen érdekesek és izgalmasak. A HR-es pasi és a munkanélküli értelmiségi csaj közötti viszony a cselekmény igazi motorja, ez húz bele minket a filmbe, ez az, aminek a fordulatait a legjobban várjuk, és egyedül ez a szál marad (ha csak egy kicsit is) nyitva a cselekmény végére is. A “tőzsdéző” fickó laptop feletti motyogása, amely időnként a hajléktalannal való párbeszédbe folyik át, ugyancsak nagyon a helyén van — az előbbi rejtélyes távozása pedig egy egészen különleges feszültséget visz a filmbe. A többi jelenet sajnos messze nem ilyen egyenletesen jó, a szövegek sokszor természetellenesek, a konfliktusok elmázoltak vagy egyszerűen csak a figurák sikerületlensége miatt nem annyira jól eltaláltak.

A legrosszabb talán az, amikor Spiró nem tud gátat vetni a rosszindulatának, és mély megvetéssel teli gyűlölettel próbálja lejáratni, aki nem tetszik neki. A bunkó, műveletlen kismamák szerepeltetésénél ez még csak egy kicsit érezhető; a rendőrség képviselői viszont már száz százalékig műveletlen, korrupt, rosszindulatú, ügyeskedő zsebdiktátor tahók. Akinek már volt dolga a rendőrséggel 2000 után, az talán tudja, hogy ez így, ebben a formában már egy kissé túlzás; a sok inkompetencia, rosszindulat és megkenés ellenére sem lehet már mindent — minél nagyobb a hézag, annál kevésbé nem lehet. Nem mintha nem lehetne túllépni azon a fikció kedvéért, hogy egy egész napra nem állhat meg így az élet Budapesten; ha akarjuk, egy filmben mindent lehet. De a hitelességen, a történet koherenciáján csak ront, hogy csak azért, hogy Spiró még egy típusba — a rendőrbe belerughasson — pont ez a két rosszindulatú balfácán került bele az időhurokba.

Nehéz megfogalmazni, mennyit javítanak a nézhetőségen a rendező a rendező, Török Ferenc és az operatőr, Garas Dániel által alkalmazott megoldások. A film ugyanis nem mozgóképsnittekből, hanem kimerevített jelenetekből (de nem állóképekből: a szereplők haja például néha meglibben a szélben) áll, a színészek pedig ezek alá mondják a dialógusokat. A képeken ide-oda mozgó kamera, időnként egy-egy szoborszerűvé merevített szereplő elúsztatása a többi viaszfigura között kifejezetten képregényszerűvé teszi az összhatást. A megoldás némileg hasonló, mint amit a Sin Cityben láthattunk; minden pillanatban világos számunkra, hogy nem a valóságot látjuk, hanem gondosan megírt és megkomponált jeleneteket. Ha úgy tetszik, egy alternatív Magyarországot, ami majdnem — de csak a majdnem — olyan, mint a valódi. Az állóképek még hansgúlyosabbá teszik, hogy a film helyszínén egy napra kvázi leállt az idő, csak a napszakok követik egymást; így az is érthetőbbé válik, miért kerül előtérbe a mára lényegében már elhalványult múlt.

Mindez sokkal emészthetőbbé és megbocsáthatóbbá teszi Spiró túlzottan is szubjektív látásmódját. A történet maga ettől persze nem lesz sem mélyebb, sem hitelesebb, de szórakoztatóbb és inspirálóbb, az igen. Előcsalogatja a kritikai énünket, ahogy a film halad előre, úgy lesznek egyre észrevehetőbbek az egyes jelenetek apróbb részletei. Így, ebben a formában, ha társadalmi keresztmetszetnek nem is, de egy hátborzongató panoptikum-túrának még nagyon is elmegy a Koccanás.