Jó sok filmet megnéztük mostanában.

Clint Eastwood klasszikusok terén is bepótoltunk némi lemaradást: nekem a Piszkos Harry tetszett a legjobban; az Egy maréknyi dollárér-t korábban már láttam, de akkor még nem esett le, hogy ez is a Yojimbo egy feldolgozása. Mondjuk továbbra is a Kaze no Yojimbo a toronymagas kedvenc, nem csak azért, mert anime, de a történetvezetés messze ott a legjobb, és az a melankolikus, időnként cinikus-vidáman felszikrázó hangulat is nagyon bejött nekem.

Kathy viszonzásul a Spinédzserekbe avatott be, amivel végül is nem volt semmi bajom, noha azért ez azért egy elég szoft választás, ha filmet néz az ember. A konfliktusok sem olyan egetverőek, de elég szépen megoldódnak; ugyanakkor elképesztő mértékben píszí az egész — annyira, hogy az már kifejezetten szórakoztató. Számomra legalábbis vicces, ha egy amerikai középiskolában az a kúlság mérőfoka, hogy az ember mennyire megvetően tud beszélni a drogokról; mindenki sugárzik a toleranciától és még a legfelelőtlenebb szereplők is csak szigorúan szabályozott keretek között randalíroznak. Ehhez képest meglepő volt, hogy végül is egészen élvezem a dolgokat, ráadásul Mike Hannigant is megismerhettem egyetemistaként. (Ráadásul itt is jogász.)

Volt persze egy csomó Columbo és Poirot is, de ebből csak az érdemes említésre, hogy Agatha Christie néha olyan szövevényesre veszi a sztorit, hardcore rajongó legyen a talpán, aki a végén a nagy leleplezésből mindent ért.