Egzotikus apartheid

Trychydts | | | 2009., október 11., 21:27 | | | Kategóriák: ,

Elég nehéz helyzetben van az ember, ha markáns véleményt akar formálni a District 9-ról. Semmiképpen sem az a fajta szutyok, amit az ember kétségbeesetten próbál kiradírozni az agyából; ugyanakkor nem, nem, semmiképpen sem „intelligens sci-fi, izgalmas akciófilm és sikeres stíluskísérlet egyszerre„, ahogy azt tanult kollégám mondta, a kelleténél talán egy kicsit lazább kézzel odakent recenziójában. Valóban komoly élmény, valóban vannak benne átgondolnivaló fordulatok; ugyanakkor mindezért nagyon kemény árat kell fizetni.

A történet maga sok eredeti elemet tartalmaz. A háttérsztori szerint megérkezik az első idegen űrhajó a Földre, de valamilyen rejtélyes oknál fogva már csak az alantas munkát végző „dolgozók” vannak rajta életben: alacsony intellektusú, rossz egészségi állapotban levő, kezdeményezőkészséggel nem rendelkező, rákszerű lények. Az emberek megmentik őket, mivel az űrhajó továbbmenni nem tud, hát elszállásolják őket Johannesburgban; az átmeneti tábor hamarosan egy bűzös, mocskos, bűnözéssel eltelt nyomornegyeddé változik. Huszonnyolc évvel később a helyzet csak rosszabb, így megszületik a szándék: a tábort felügyelő félkatonai szervezetnek át kell költöztetnie azt Johannesburgba. A cég felelős vezetője vejét, Wikus van der Merwe-t nevezi ki az akció felelősének: egy saját fontosságága tudatától hirtelen megrészegült, amúgy a többiekhez képest teljesen ártalmatlan kispolgárt. Az ő feladata lenne az művelet hatékony lebonyolítása; ugyanakkor a helyzet elég kényes, hiszen egyszerre van szükség sok százezer idegen lény gyors és hatékony kezelésére, ugyanakkor a kedvező látszat fenntartására. Wikus viszont már az első napon megfertőződik egy idegen anyaggal, amitől a teste különös átalakuláson kezd átmenni. A sztori végig elég koherens marad (sci-finél nem egy utolsó szempont) a nyitva maradt kérdések elfogadásához csak egy kis alázat kell a világ bonyolultsága és kiismerhetetlensége iránt.

A film narratívája, ha nem is szédületesen újszerű, de nagyon hatékony: ügyesen, hézagmentesen keverednek benne a dokumentarista és a játékfilmes elemek, időről időre „szakértői” kommentárokkal megszakítva, néha súrolósan rossz minőségben, amitől az egész nagyon realisztikusnak tűnik. Ugyanakkor ez a hiperrealizmus itt elég veszélyes, az író-rendező Neill Blomkamp szemlátomást imádja a brutális erőszakot, a szélsőséges érzelmek kíméletlen ábrázolását és a szanaszéjjel fröcsögő, testrészekkel kevert testnedveket. Nagyon nehéz ilyenkor elkerülni az öncélúságot; nem is sikerül mindig. Maga az erőszak persze nem indokolatlan, hiszen a konfliktusban levő felek között feszítő érdekellentétek vannak, mentalitásuk pedig igen távol áll egymástól. Az undorkeltésre és elborzasztásra való folytonos törekvés ugyanakkor elveszi az időt és a lehetőséget a mélyebb jellem- és helyzetábrázolástól, ami viszont fájóan hiányzik a filmből.

Ún. mondanivalóval még kevésbé vagyunk elkényeztetve. Egyrészről persze a film nyilvánvalóan az apartheid allegorikus elutasítása. Annak ugyanakkor túlságosan direkt. A johannesburgi nyomornegyedekben élő feketéket egyszerűen lecserélni csápos élienekre — nekem nem ez jelenti a képzelőerőt, az eredetiséget vagy a szembenézésére való bátorságot. Ez inkább az eredeti téma elkenése némi egzotikummal. A film nincs befejezve, ugyanakkor a szerzői megnyilatkozások alapján a történet maradéka sincs még fiókban. A film által kínált befejezés elképesztően bágyadt. Lehetett volna letaglózóan  brutális, ahogy azt a főszereplő eddigi kálváriája sejtetett, vagy sok ötlettel és tehetséggel egy hatalmas katarzist is össze lehetett volna hozni. A rendező azonban a sötétben kisurrant a székéből, az ajtót meg diszkréten félig nyitva hagyta egy esetleges folytatás irányába.

Ami kár, mert maga a történet elképesztően erős érzelmileg. Nem is az akciójelenetek, nem is a gyomorforgató részek a legkeményebbek, hanem amikor közvetlen közelről látjuk a főszereplők (emberek és űrlények) elképesztő erőfeszítéseit a puszta fennmaradásért. Ezekben a pillanatokban tényleg szembenézhetünk azzal, hogy a maga globalitásában milyen félelmetes és elidegenedett is az emberi társadalom és civilizáció. Az űrből érkezett idegenek szemén keresztül mi is láthatjuk, milyen papírvékony falakkal próbáljuk meg eltakarni a XXI. század borzalmas kríziseit, és hogy milyen görcsösen próbálunk elfordulni embertársaink problémái és szenvedései elől. Ahhoz azonban, hogy ezek a kétségkívül megkapó jelenetek valóban hathassanak, sokkal bátrabb és koncepciózusabb kivitelezésre és sokkal átfogóbb szerzői vízióra lett volna szükség.

A már említett kollégával ellentétben én kizárólag hard-core dark sci-fi rajongóknak, erős gyomrúaknak és/vagy rendkívül nyitott és kíváncsi mozilátogatóknak ajánlom.