Mostanában ugye elég gyakran van nálunk vendégség, ilyenkor mi biztosítjuk a kaját Kathyvel. A lecsószezon lejárt, kicsit amúgy is sarokba szorítva éreztem magam idő-ügyileg, erre Kathy előállt az egyszerűségében is zseniális gondolattal: legyen virsli. Kenyérfélét mi nem eszünk, így a részünkről zöldségekkel tankoltunk fel; mondtam Kathynek, hozzon csípős paprikát is. Szeretem a csípősen, noha nyers paprikából olyan igazán erőset már nagyon régen nem ettem. Nem baj, nekem a szolid is megteszi.

Szövegelek folyamatosan, közben falatozom, harapdálom a paprikát. Kezdetben csak annyit éreztem, hogy valami nem igazán stimmel, kicsit többet ittam, de aztán egyre jobban elment a hangom, végül egy vörös lobbanással kikövetelte magának a  figyelmet a paprika. Csillapíthatatlan csuklásroham vett rám, a torkom lángot lövellt, a szememből mint egy dupla Niagara zuhogott a könny. Csak egy rendkívül komplex kezelés nyújtott végül enyhülést — ilyen bruális paprikát nem tudom, mikor láttam utoljára.

Múlt héten részt vettem Chripstopher Prücsök keresztelőjén, ahol a családi fotós szerepét tölthettem be. Amikor utoljára jártam ebben a templomban, a húgom esküvőjén, valahogy nem tűnt fel, hogy ennyire jók a fénybeli adottságok, de most egészen magamon kívül voltam a gyönyörűségtől, annyira csodálatosan hangulatosak voltak a feltételek.

Keresztelő után elmentünk bográcsolni meg ünnepelni, CP többek között dobot is kapott, amit megszakítás nélkül 28, kisebb megszakításokkal 72 percig volt képes nyúzni. A gulyásleves egészen remekül sikerült, mondjuk másra nem is számítottam, hiszen ha úgy adódik, édesapám, a gasztronómiai főkonzultáns otthon, a gáztűzhely felett is bográcsban főz.

Iszonyú nyögvenyelős hetünk volt Lizzel, dőltünk jobbra-balra, pedig csupa olyan feladat jött, amit máskor szeretni szoktam. Most mégse ízlett a meló egy kicsit se, valahogy lenyomtam, azt utánam a fáklyásmenet. Csütörtökre beszerveztem édesanyámat egy kiállíásra, ami csak jövő hét kedden nyílik meg, szóval helyette inkább kávézgattunk meg törökéttermeztünk; Kathyvel megnéztük még egyszer a Mesterdetektívet, amit egy ezresért sikerült előtúrni egy kupac aljáról a Media Marktban; amúgy éjszakázni is csak egyszer volt hangulatom, általában éjfél előtt bedőltem az ágyba, ami nálam soha nem a fene nagy jókedv jele.

Holnap viszont ismét vendégség lesz nálunk, ezt legalább várom, noha némi készülést még mindkettőnk részéről megkövetel a dolog.

Ezt leszámítva némi kis fénysugarat még a péntek-szombati gyerekezés hozott az életembe; hatalmasakat kacagtam azon, milyen jópofa kis kölök az unokaöcsém (aki egyelőre csak döbbent bámulással képes reagálni a Trychydts-féle röhögésre), illetve az unokatesóm gyerekeit is elszórakoztattam. Megnyertem van ezer környi Csendkirályt, búcsúzóul meg mindenki felpróbálhatta a munkábajárós zakómat. A kettő között vicceket kellett mesélnem, amit elég innovatívan úgy költöttem át, hogy a jelenlevők legyenek a főszereplők.