Noha mostanában kevesebbet  írok blogot, azt azért nem lehetne mondani, hogy csak létezek bele a nagy büdös nihilbe. Fotózgatok, fotóskönyveket olvasgatok, sőt, mostanában a töménytelen újság mellett irodalmat is olvastam bőven. Szerepjátékot hegesztek (a hegesztések egy része már most, mindenféle további macera nélkül publikus), amire mostanában egészen sok időm van. Minél nagyobb csőd az éppen aktuális játék, én annál jobban előre tudok dolgozni — nagyobb önkritikát azt hiszem, nem is gyakorolhatnék magamon, mint hogy elárulom, hogy már most rengeteg játékülésre való anyag van kidolgozva. Szerencsére ebben a szerepjátékos reneszánszomban már mindent elektronikusan készítek el, így míg arról csak hozzávetőleges és homályos emlékképeim vannak, hogy a ’96-os nagy egyetemi játékokon mit játszottunk, a mostani meséimet akár évtizedek múlva is újra fogom tudni kreálni. Már ha lesz olyan őrült, aki egy szenilis vénemberrel akar majd szerepjátékozni.

„Ami középen össze van kötve, az nem elem.”

Mostanában elég sokat ebédelek együtt Balázzsal — számomra ez az egyik legkézzelfoghatóbb eredménye Balu és Zsófi esküvőjének, hiszen a legénybúcsún találkoztunk először elég hosszú idő után, és egy Baluval közös kollégájuk az esküvőnek köszönhetően szúrt ki a Kiwiben. Azóta voltunk együtt vitorlázni, mi több, szerepjátékozni is együtt szoktunk, úgyhogy bőven van miőrl beszélgetnünk. Arra azért külön büszke vagyok, hogy pénteken mégis sikerült inkább filozófiáról dumálnunk, na meg arról, hogyan kerül az áram a konnektorba meg az elembe.

„Okay. Who’s next?”

A héten zöldbabpucolás közben újranéztem a Predator 2-t. Az össes eddig látott, részben vagy egészben Predator-tematikájú film közül ez tetszik a leginkább, Danny Glover az egyik leghitelesebb keményfiú, aki valaha is lövöldözni kezdett a filmvásznon, a világ maga pedig az, amelyik a legtökéletesebben illeszkedik az egész Predator-tematikához. Most, hogy ráértem ezen filózni, miközben gyerekkorom óta használt zöld nyelű kiskésemmel a nyers babokat vagdaltam, rájöttem, mennyi egészen komoly kérdés felvetődik benne; nekem persze nyilván az etikai elemek a legjobbak, de például figyelemreméltó az is, mennyire más az emberiség-űrlény viszony a Predatorban, mint az Alienben.

„Én hangulatember vagyok — ha eszembe jut valami, akkor az elkezdem csinálni, aztán, ha kiderül, hogy hülyeség, akkor még mindig jobban érzem magam, mintha nem csináltam volna semmit.”

Melóhelyen egész furán alakulnak a dolgok — júliusban volt az egyéves évfordulóm, noha a munkaköröm meg a leírása még mindig tökugyanaz, mégis egészen más dolgokkal foglalkozom, mint akkoriban, és ezek a különbségek napról-napra nőnek. Úgyhogy kifejezetten romantikus érzés volt megírni egy teljesen oldschool-típusú sajtóközleményt. Liz mostanában az elhavazott periódusainak egyikét éli, tulajdonképpen szívesen segítenék is neki, ha egyáltalán hozzá tudnék szagolni az ő szakterületéhez.

A melóhelyi kalandok egyik legérdekesebb eleme egy Emzsú besistergése a mindennapjaimba. Liz elég nehezen érti ezt meg, de én kifejezetten szeretek ilyen emberekkel együtt dolgozni — végül is halál unalmas lenne, ha mindig csak a levajazott játékszabályok mentén mozognánk, ha mindig minden gátlásunk működne, ha nem lennének olyanok, akik be merik vállalni az önbizalmukat egészen hajmeresztő helyzetekben is. Én egészen élvezem a velük való együttműködést; kifejezetten stimulál agyilag, hogy egy kicsit ki lehet lépni a didaktika falai mögül, és komoly kihívás egyensúlyba hozni őket részint a kevésbé türelmes kollégákkal, részint magával a valósággal.

Pénteken is részt vettem egy Emzsú által kordinált megbeszélésen — jó előre feltettem a laza arcomat, amire szükségem is volt. Így nem hogy nem égtem koksszá, de még arról is tudtam gondoskodni, hogy jól érezzem magam.Már régen rájöttem, hogy ezen típus mellett a túlélés egyetlen záloga a mérhetetlen udvariasság mellett gyakorolt tökéletes őszinteség. Egyszerűen nem lehet elkezdni torzítani, udvariaskodni vagy gálánsan füllenteni, mivel az égvilágon mindent biztatásnak vesznek — és már a biztatásnak is értelmezhető elutasítástól is akkorákat villantanak, mint egy termonukleáris szuperbomba. Ugyanakkor például egy ilyen értekezleten egyszerűen lehtetlen elfáradni, nincsenek szundikálós részek, csak brainstorming van non-stop. Apróság (számukra :) ), hogy a világ problémáinak egy kisebb részét lehet brainstorminggal kezelni.

„– Mi a büdös franc az a lila szarláda odakint — kérdezte Szerda köszönésképpen.

— Hát — mondta Árnyék –, te elvitted a fehér szarládámat.”

Ma kocsit takarítottam. Elég sokat használjuk Kathyék ősöreg, pár millió kilométer megjárt Suzukiját, hát arra gondoltam, hogy akkor illendő nekem is kivennem a részem az élvezeti érték fenntartásából. Úgyhogy kiporszívóztam belőle kb. harminc kiló szőrt is homokot, ahol felgyűlt, onnan lepucoltam a mindenféle fura színű és állagú ragacsokat, lesuvickoltam a műszerfalat, lesúroltam a gumiszőnyegeket (és konstatáltam, hogy az egyik hiányzik), lemostam egy pénzbedobálós mosóban, ablaktörlőt cseréltem, és vettem bele „new car” illatú illatosítót. Remélem, meghálálja majd a gondoskodást, illetve hogy Philengyék sem lesznek túl zabosak — az illatosítóról ugyanis elfelejetettem értesíteni őket. A délután legnagyobb részét így egy benzinkúton töltöttem, Kern Andrást hallgatva, és érdekes módon elég sok lelki békét összegyűjtve.

„Olyan, mint a pörkölt, csak paprika helyett curry van benne, hús helyett meg mindenféle tengeri herkentyűk.”

Hogy mitől „olyan” mégis Kathy édesanyjának főztje, mint a pörkölt, azt nem tudom, de rizzsel összekeverve nagyon is finom volt. Hal is volt, ami remélem, nem dönti majd romba holnapi terveimet, mivel én is sült hallal készültem — igaz, én nem fagyasztottat vettem, hanem frisset a kikötőben, és a sütés során is több tejterméket fogok alkalmazni.

„A TITKOS teáskanna”

Nekünk árverésen nem egy, hanem egyenesen két titkos teáskannát sikerült összegyűjtenünk — zománcozottak, a piros egy liter, a kék két és fél (mostantól akárhány vendég kérhet teát) és csak úgy süt belőlük a retróság. Az egyik pont olyan, mint amilyenből gyerekkoromban ittuk a teát, csak éppen méretarányosan kisebb; a kék pedig egy kicsit a zsírosbödönre emlékeztet. Gyorsan csekkoltam, akár zsírosbödönt is vehetnénk — apróbb szépséghiba, hogy rendszerint egyáltalán nem tartunk otthon zsírt. Kíváncsi lennék, hogy ez a „használj telítetlen zsírsavakat”-dogma mennyiben nyugszik ténylegesen valós alapokon. Mert színtisztán főzéstechnikai szempontból a zsír ezerszer kellemesebb szubsztancia lenne, mint az olaj.