Ébredés vasárnap: körülbelül mint akin átment egy úthenger… úgy tízszer… de előtte egy elcseszett plasztikai műtét folyamán szilikonnal feltöltötték az alsó ajkát. Ez utóbbi némi napallergia következménye, az előbbi pedig a két napos vitorlázásé. Szóval vasárnap reggel valami madár rikácsolásra ébredtem, és ha van nálam épp akkor egy shotgun, akkor nem lettem volna egész reggel felpaprikázva, hanem egy dörrenéssel letudtam volna a dolgot, és békésen aludtam volna tovább. A rikácsolás azonban szűnni nem akart, és ekkora már azt is észrevételeztem hogy a szám kétszer akkorra, mint alapállapotban és ez nagyon nem jó.

Amikor Try előbb ír egy-egy eseményről, akkor mindig úgy érzem nekem már nincs mit írnom. Azért most mégis írok, erről a kis vízi kiruccanásról több okból is.

Valamikor réges régen, amikor anya próbált ránevelni az olvasásra, hát gondolta hogy ez majd ifjúsági regényekkel sikerül neki. Sikerült. Adott egyet, elolvastam, aztán függő lettem. Ennek hatása lett későbbiekben hogy egyhangú utálatos elit sznob egyéniséggyilkos gimnáziumi éveim alatt ugyan minden órán körmöltem veszettül, persze azt egy tanár sem sejtette hogy nem a tanórai anyagot, hanem regényeket írok. Egyiket a másik után. 16 éves koromra már kábé 20 regény virított a számítógépemen. Melyikből épp mennyi oldal, annyi volt meg… 3-300-ig terjedően. Ezek közül kettő nyilváníttatott befejezettnek. Nyilván nem voltak remekművek ezek – hiába is gondoltam akkor még ennek az ellenkezőjét – de legalább valahogy járhattam a sznob iskola sznob folyosóin két méterre a padló fölött, és ez akkor eléggé éltetően hatott rám. Szóval amíg a kedves osztálytársak hígra itták az agyukat, és koksszá bagózták a tüdejüket – mert ugye az elit rétegben nyilván ez a trendi – addig én elfantáziálgattam a magam kicsi világában. Így kívülről nézve ez biztos elég lesajnálhatóan hangzik, én ezt mégis marha nagy élményként éltem meg. Hogy ez hogyan kapcsolódik a vitorlázáshoz? Nos… volt egy sorozat, ami egy csapat vitorlázó gyerekről szólt Arthur Ransome publikálásában. (Azt hiszem a későbbiekben meg is filmesítették.) Ennek a sorozatnak elég szerves részét képezi a vitorlázás. Ez is a fő vonulat. Hát itt szerettem én bele nagyon ebbe a műfajba. Meg hát a víz ugye alapfelszereltség nálam. Aztán teljesen belegyógyultam. Beszereztem egy 32 részes bicskát, túlélő könyveket vetettem… és amikor már a Szaharában meg a dzsungelben is tudtam volna megfelelő kunyhóz építeni, még megtanultam a szemafor-, és a morzejelzést, mert az úgy volt poén. Aztán idővel rájöttem hogy valószínűleg sosem kerül sor arra hogy a Szaharában menedéket építsek, de a morzéval írt naplómat sem fogom tudni elolvasni 10 év múlva, meg minek is… vitorlást pedig legközelebb ismét csak a Balaton partról fogok látni, ahova amúgy is ritkán járok, úgyhogy szépen lassan elcsitult az egész lelkesedés. Meg ugye az évek is teltek, ezáltal pedig az érdeklődési köröm is formálódott…

Aztán most jött ez a vitorlázós dolog. Try hazajön és kérdezi van-e kedvem. Van-e? Micsoda? Vitorlás? Közelről? Ráléphetek meg minden? Hát kb. ennyire voltam lelkes… vártam is nagyon. Aztán meg is érte. Akaratlanul is sikerült a vitorlázás köré egy olyan romantikus feelinget teremteni, ami még az alapállapotot is felülmúlta. Legalábbis Balázs és Mazsi mindent elkövettek (akaratlanul is).

(Fotó: Trychydts)

Szóval mi már két napja Almádiban alapoztunk a standon a vitorlázásra, amikor csatlakoztunk hozzájuk Révfülöpön. Első menetben azt az utasítást kapta Try telefonon hogy a kikötőhöz úgy jutunk el ha elérünk egy nagyobb keresztúthoz és lefordulunk. Lefordulunk… jó, de merre? 600 kg cucc a hátamon. Hát lefordultunk amerre éreztük, és talált süllyedt. A távolból felderengett valami kikötőféleség. Nézek… nézek de csak valami csónakszerű izét látok ott kikötő stégje mellett… mondom is vicceskedve Trynek hogy remélem nem az a kis csoffadék ladik az… persze közelebb érve kiderült hogy az, viszont közelebb érve már nem egy kis csoffadék, hanem egy valódi fa-műanyag vitorlás… (azt mégsem mondhatom hogy hús-vér). És máris kapjuk a következő mellbevágó hírt: nincs meg a motor indítókulcsa. Itt kezdődik a romantika… motor nélkül ugyanis a kikötés és elindulás vitorlával értendő, ami ahogy kiveszem a „nagyok” szavaiból nem dívik errefelé, az ember inkább motorral teszi ezt. Mindegy. Azért felszállunk a fedélzetre. Búcsút intünk a távozó utasoknak, és a helyükbe lépünk. A legénység immárom velünk kibővülve hagyja el a dokkot, szélsebesen poroszkálva a szélcsendben.

Ebben szemlátomást profi vagyok (Fotó: Trychydts)

Itt meg épp a gumimatrac teherbírását teszteljük (Fotó: Trychydts)

A nemrég ébredt vitorlázók megreggeliznek, aztán beavatnak a vitorlázás rejtelmeibe felületesen. Pl. hogy hogy kell kényelmesen fetrengeni egy a hajóhoz után kötött matracon, ami nekem már elsőre is profin megy. A nap hátralevő része úgy telik ahogy sejtettem: lazítással lazítással és lazítással… egy kis napozás, egy kis hülyéskedés a vízben, ami egy újabb romantikája az egésznek hogy a Balaton közepén. Közben csorgunk lassan a Balaton mentén. Aztán ahogy esteledik Baluék távozáshoz készülődnek. A kapitányok pedig tanakodni kezdenek a partot érés formájáról. Végül Balázs kiötli hogy motor híján a legegyszerűbb megoldás ha lehorgonyzunk, ő kiúszik vízibicikliért, visszajön vele, és azon kitudjuk szállítani a távozó párt. Felszereljük mindenféle vízálló tartóeszközzel hogy legalább pénzt tudjon vinni, így talán kooperatívabbak lesznek vele a vízibiciklisek. A terv beválik. Kisvártatva egy zöld vízibicikli közeledik felénk a part felől. Közben az is kiderült hogy bérlés hatig van, tehát ha a terv szerint mi is kimegyünk a partra, akkor valószínűleg csak úszva jövünk vissza. Kis gondolkodás után bevállaljuk. A strandon mindenféle turistaközpontú luxuskiszolgálás vár ránk: a vécéket már lezárták, a lángos elfogyott, de öt perc múlva mégis kiadnak ötöt másvalakiknek, Mazsinak azért nagylelkűen sütnek némi palacsintát, egy kis könyörgésért cserébe, amiért szinte a karunkat adnánk olyan hálásak vagyunk áldásos vendégszeretetükért. Biztos mindenhol reklámozni fogjuk őket a jövőben. És amikor mindent megtettünk, amit akartunk, és Baluék távolodó vonatának is eleget integettünk. Bemászunk a vízbe, és úszunk. Úszunk vissza a horgonyzó vitorláshoz az alkonyodó Balatonban. Én pedig elmorzsolnék a meghatottságtól egy könnycseppet, ha épp nem lennék a fejem tetejéig vizes, és épp nem azzal lennék elfoglalva hogy mennyivel másabb vadvízben tempózni úszószemüveg nélkül, mint az uszodában. Sokkal jobb, és még csak átható klórszagom sem lesz a végére.

Első felvonás vége.
Folyt. köv.