Nyárutói utó-nyaralás

Trychydts | | | 2009., augusztus 23., 8:21 | | |

„Oda megyünk, ahová akarunk. Látja, ezt jelenti egy hajó. Egy hajó nem a tőkesúly, a hajótest, a fedélzet és a vitorlák — ezek csak kellékek. Egy hajó… a Fekete Gyöngy… valójában maga a szabadság.”

Jack Sparrow kapitány

Balázs sokkszerűen váratlan invitációjára egészen gyorsan meghoztuk a döntést még augusztus elején: mivel amúgy is a Balatonra készültünk ezen a hétvégén (ezen a hétvégén mondjuk soha többet nem fogunk a Balatonra készülni, de erről később), hát csatlakozunk mi is Mazsi és Balázs lelkes csapatához a vitorlázásban. Évekkel ezelőtt már voltam Mazsival vitorlázni, egy újságírós vitorlásbulin, de most annyival érdekesebbnek ígérkezett a dolog, hogy Mazsi és Balázs fel-alá kalandozgattak a Balatonon, nem igazán lehetett tudni, hogy hol lesznek.

Mi két nappal előbb Balatonalmádiban melegítettünk, egy derűsen egyszerű, kollégiumszerű szálláson. A célnak tökéletesen megfelelt, tiszta is volt meg a tulajok is kedvesek voltak. Szerdán még elég kevesen voltunk, hétvégre érkezett egy elég nagy és nagyhangú társaság, így péntek reggel hétkor a világon semmi problémánk nem volt a fél hétkor keléssel. Szerintem mindenki így lenne ezzel, akinek az ajtaja előtt egy átlagosnál vidámabb rinocéroszcsorda tartaná a reggeli eligazítását.

Csütörtökön édesanyám is csatlakozott hozzánk, a tervezettnél némileg kicsit később, mivel a jelek szerint az egész ország úgy döntött, hogy nyaralni fog ezen a hétvégén. Nyaranta a Balaton soha nem különösebben kihalt, most viszont mintha minden négyzetméteren emberek lettek volna. Ez elég sokat visszavett a különböző vendéglátóipari egységek hatásfokából, illetve a bennük dolgozó személyzet hatékonyságából. A Balatonalmádiban a hét közepén egészen megszeretett kis olasz vendéglő pincére éppen csak nem sírt, mindent elfelejtett és összekevert; még szerencse, hogy tudtam, ha csúcsformában van, akkor kedves, professzionális és közvetlen. Már később, Balázsékkal a szepezdfürdői strandon éltük meg, hogy kvázi minden elfogyott, de ha elég szépen pitizünk, akkor elvihetjük a maradékokat. Aztán majd egyszer, talán, amikor ráérnek, majd sütnek Mazsinak palacsintát, addig üljön szépen csöndben és ne zavarja a személyzetet.

Úgyhogy elhatároztuk: legközelebbi négynapos hétvégén valami csendes visszavonulást választunk majd, és a kevésbé csúcsidő-jellegű időszakokban nyaralunk majd, mint ahogy azt a fő-nyaralásunkon is tettük.

Csütörtök este aztán megkaptuk a kódolt üzenetet: Révfülöpön vár bennünket a társaság. Meg is érkeztünk, ahogy közeledtünk, úgy kaptuk az egyre rejtélyesebb telefonhívásokat; mire aztán a megrendelt pót-élelemellátmánnyal kiegészülve csatlakoztunk hozzájuk a kikötőben, kiderült, hogy a motorral az a probléma, hogy hagytak megszökni egy meglehetős fontos alkatrészt (konkrétan az indítókulcsot). Az elkövetkezendő két napban így egy visszatérő motívum volt az elvesztett kulcs tematikájához köthető játékok űzése; sajnos, amíg elváltunk, nem lett meg. Számomra mondjuk egy nagyon kellemesen romantikus mellékhatás volt, hogy így mindent vitorlával kellett megoldanunk, amit én sokkal jobban szeretek, mint a motor kényszer-kompromisszumát. Így adódott, hogy Baluékat végül vízibiciklivel segítettük ki a vonathoz, illetve mi is ott kajáltunk a strandon. Visszafelé pedig egyszerűen beleúsztunk a naplementébe. (Ilyet sem csináltam még: úszás a tökéletes tiszta víztükör kellős közepén, hogy aztán a tó közepén kimásszak egy hajóra, és ott is maradjak másnap délelőttig.)

Az elsődleges, a másodlagos és a harmadlagos progam egy hajón (magán a vitorlázáson túl) persze nyilván a  fürdés; aki már próbálta, az nyilván tudja, hogy a Balaton belsejében, négy méteres vízzel az ember alatt úszkálni teljesen más, mint egy strandon, így én is jóval az átlagom felett teljesítettem a vízben töltött időt illetően. Az egyik délutánra Kathy viszont szó szerint beköltözött a vízbe, egy gumimatraccal húzatva magát a hajó után. A maradék időszakban is elég sokat voltunk a napon, úgyhogy most az eddiginél is barnább vagyok; talán most sikerült megközelítenem a legjobban a ’96-os spanyolországi színemet. Mondjuk akkor egy egész hétig feküdtem a spanyol tengerparton, a Világirodalom történetét olvasva — két olyan dolog, ami a közeljövőben aligha fog bekövetkezni.

Szombaton Julia Robertsék csatlakoztak hozzánk Balatonfüreden; kvázi minden második szavuk az volt, mennyire fáradtak vagyunk. Akkor jöttem rá, hogy tényleg az vagyok. Ez egy nagyon trükkös dolog a vitorlázásban: amíg a hajón vagy, vidáman kacagsz, aztán lejössz, rájössz, hogy valami fura van és elájulsz.

Pozitívum a rengeteg pozitívum között: nem kellett kenyeret vágnom.

A hazaút sem volt kevésbé kalandos; kvázi minden vonat késett, úgyhogy úgy várakoztunk ott az esőben, a vészjóslósan sötét, csendben málladozó állomáson, mintha egy thriller bevezető jelenete lettünk volna. Végül aztán a harminc percet késő személy helyett egy hetven percet késő gyorssal jöttünk haza, egy laptopról zenét hallgató geek, egy kutyatulajdonos párocska, és egy párocska-tulajdonos törpe tacskó társaságában. A geeket leszámítva Székesfehérvár után öt perccel már mindenki elaludt. Amikor felébredtem egy-egy fél percre, mindig ugyanazt láttam: a sötét fülkében a srác arcát megvilágítja a laptop fehér fénye, nyomogatja a gombokat, a fülébe szól valamilyen kellemes metál, körülöttem mindenki ájultan fekszik, a törpe tacskó meg a földön szuszog.

Már vasárnap volt, mire hazaértünk; Kathy szederlekvárjának köszönhetően a nevünk állítólag már most ott van a jövő évi listán. Most megyek piacra, holnap Balázs jön hozzánk vendégségbe.