Sétáltunk a Duna-parton, beszélgettünk az élet dolgairól meg a csajokról, ami akkoriban — érthető okokból — Balu egyik kedvenc témája volt. (Új) hölgy lépett be ugyanis az életébe, bizonyos Zsófi, méghozzá elképesztően romantikus körülmények között. Barátom akkoriban még nem volt igazán receptív az esküvő gondolatára. Sose volt házasságellenes; megvan ugyanakkor az a tehetsége, hogy bizonyos, tökéletes bizonyossággal bekövetkező dolgokat (anatómia szigorlat, pályaválasztás, esküvő) képes a bizonytalan és távoli jövőbe képzelni. Úgyhogy meglehetősen hüldezve nézett rám, amikor, valami fura bizonyosság által megszálltan bejelentettem: „Jobb ha belenyugszol: te ezt a lányt fogod elvenni feleségül.”

Zsófiról amúgy csak elég sporadikus élményeim voltak még. Hat éve volt már mindez, remélem, senki sem várja, hogy tökéletes kronológiába vagyok képes rendezni az eseményeket. Mindenesetre majdnem bizonyos, hogy utána voltunk már az első személyes találkozásnak. Erre kronológiától függetlenül is remekül emlékszem. Balut sikerült rádumálni, hogy induljon a képviselő-választáson az egyetemen; utána együtt dumálgattunk egy sort, majd, amikor jött a telefon, elindultunk a villamos felé, pontosabban én indultam el a villamos felé, Balu meg az újdonsült barátnőjéhez indult, aki rá várt az egyik sárgára festett padon. Sose tudom, mi a protokolláris teendő ilyen alkalmakkor, szóval búcsúzás helyett heves hülyéskedésbe kezdtem, így teremtve meg az alkalmat arra, hogy amíg Balu elmagyarázza, hogy miért hajlongok és szorongatom a kezét „viszontlátásra, szenátor úr„, „gratulálok, szenátor úr” és hasonló szólamok hangoztatása közben, diszkréten olajra lépjek.

„Hosszú ideje nem volt már nálam összejövetel — Zsónak mindig volt valamilyen vizsgája, amire rá lehetett kenni, éppen miért nem ér rá kedvenc álompárom, nélkülük pedig elég nehezen tudok bulit elképzelni.”

Nyár lévén viszont nyilván előtte voltunk még annak, amikor a Matematikus Farsangon Zsófi, bizonyos tudatmódosító szerek hatása alatt a nyakamba ugrott, amolyan pajtásias üdvözlésképpen. Ha jól következtetek, akkor a köztes időbeli bizalmassági deficitet legalább részben az általam szervezett bulikon dolgoztuk le, ahová Zsófit is meghívtam. Rendszerint ronggyá vertek Catanban, és nem engedte, hogy fényképezzem. (Elég sok olyan fotóm van, ahol éppen nem engedi, hogy fényképezzem, szóval ebben elégé biztos vagyok.) Elég standard eljárásnak tartom, hogy egy rendezvényre a meghívottak párjait is meghívjam, de azt már elég korán megállapítottam, hogy Zsófinál nehezebb esetekkel is találkoztam már. Mi több, 2006-ra már a fentebb olvasható állandó jelzőt is megkapták tőlem, amit hiteles források alapján rendkívül pozitív fogadtatás övezett.

A legnagyobb minőségi ugrást azonban épp az idén könyvelhettük el, amikor egy gödi korcsolyázáson fogant elhatározás nyomán elkezdtünk szerepjátékozni, és rám hárult a nemes feladat, hogy e-gyorstalpalót tartsak Zsófinak Pathfinderből. Asszem, ez volt az első alkalom, hogy ketten csináltunk valamit, ami az én mércéim alapján a társadalmi érintkezés egy egészen magas fokát képviseli. Azóta átlag háromhetente járnak hozzánk, szóval idén, azt gondolom, nyugodtan mondhatom, a Balu-Zsófi tematika minden eddiginél erősebben van jelen az életemben.

Múlt héten pedig összeházasodtak — fotósként az átlagnál egy kicsit nagyobb volt a bevontságom a dologba. Ez már csak azért is kényelmes volt nekem, mivel az esküvők engem úgy általában mindig zavarba hoznak egy kicsit. Szerencsére itt már jó régen rá tudtam készülni, mindenféle elő-fotózásokkal, és a rendezvényen is végig nálam volt a fényképezőgépem, amibe kapaszkodhattam. Volt is abban valami vicces, hogy amikor négy órakor, a templom előtt összefutottunk a többiekkel, akkor láttam, hogy ők még éppen hogy elkezdtek ráhangolódni a dologra, miközben én már reggel fél hét óta (sőt, ha az álmatlan hánykolódást is beleszámítjuk, akkor hajnali fél három) ezzel az esküvővel voltam elfoglalva. Az általános izgalmi állapotom növeléséhez amúgy elég masszívan hozzájárult, amikor Göd felé félúton felfedeztem, hogy a két hete direkt erre a célra félrerakott ingem egyrészt szakadt, ráadásul a délelőtt viszontagságainak köszönhetően még mocskos is. Szerencsére Balu családja tele van mindenféle alkatú férfiemberekkel, így tudtak nekem kölcsönözni egy normális fehér inget, így nem egy lepukkantabb hobó képében jelentem meg a templomi esküvőn. Ja, és a cipőmet is otthon hagytam, de erről — egészen mostanáig — igyekeztem diszkréten hallgatni.

Magáról a rendezvényről sokat nem akarok írni, hiszen aligha az én szemszögem az elsődleges. Mindenestre nagyon kedves és szépen megkoreografált volt az egész, Baluék nagyon boldognak látszódtak — és ismét megtapasztalhattam, hogy a Balu-család egészen más dimenziókban képzeli el a családi összetartást, mint akármelyik másik vérségi csoportosulás, amelyikkel eddig dolgom volt. Az idő valami elképesztően kegyes volt hozzánk — az eső csak négy órakor kezdett el szakadni, amikor már mindenki a templomban volt; a lezúduló víz pedig egészen jól hozzájárult a templom klímájának barátságosabbá tételéhez. További, a viharhoz kapcsolódó, említésre érdemes mozzanat, hogy Baluék esküjét fülsüketítő mennydörgés, egy villámcsapás következtében egy pillanatra kimaradó áram kísérte — megrendezni sem lehetett volna drámaibban. Nászajándékul egy egészen különleges szótárt adtunk nekik, az én felfogásom szerint egy fiatal párnak pont ideális olvasmány, de hát ezt majd az idő dönti el.

Fotós szempontból nézve az egész nap tele volt brutális kihívásokkal. Délelőtt Zsófit fényképezgettem, sminkelés-hajcsinálás közben, meglehetősen szélsőséges fényviszonyok közepette, kábé negyedakkora helyen, mint ahogy azt egészen addig egyáltalán el tudtam volna képzelni. A szertartások helyszínén is ugyancsak próbára lettünk téve mind a ketten — a déli, négyesben aktuális kreatívkodás volt még az, ahol ideálishoz közelítettek a körülmények, a kétezer fokos meleget, illetve a vakum lemerült akkuját nem számítva. A nagyobb szimmetria kedvéért az esti órákra az autónk akkuját is sikerült hazavágni — na, ez volt az a pont, amikor szívesen felolvadtam volna valamelyik pocsolyában, hadd vigyen szét minden irányba a még mindig csendesen hulló eső.

Arra már nem emlékszem, hogyan kerültünk haza, de ha jól sejtem, a lépcsőn már csak kúszni volt erőm — és másnap, amikor felébredtem, pár percig azt sem tudtam, hol vagyok.

Minden jót nektek innen is.