Nekem — Kathyvel ellentétben — elég masszív élményeim vannak a Balatonról. Családi nyaralások vállalati üdülőkben (ha nyár, akkor Balatonföldvár, ha tél, akkor Siófok), illetve magán-szálláshelyeken (Balatonmáriafürdő, Balatonfenyves, Zamárdi) fiatalkorom legmeghatározóbb élménye, az első szerelemmel is megajándékozó három vitorlástábor Balatonfüreden, zoológus-tábor Balatonakalin, saját szervezésű, pszeudo-felnőtt nyaralás Zánkán, édesanyám többszörös meglátogatása az általa szervezett nemzetközi konferenciákon Keszthelyen, ahonnan, egyik utolsó össz-családi programként a napfogyatkozást is megnéztük. Tihanyban is jó sokszor megfordultam, persze mindig valamilyen egynapos program részeként, és ha emlékeim nem csalnak, néha-néha még egy-egy egynapos strandolás is becsúszott az életembe. Szóval nekem tényleg markáns elképzelésem volt arról, milyen az a Balaton — még ha ezeket az emlékeket húszéves korom előtt szedtem is össze. Azt mindenestre nagyon megnyugtató volt látni, hogy ez a fajta Balaton-életérzés is létezik még, a nyugis, csendes, családias lazulás a tó partján, emberi léptékű strandokon, kisüzemű működésre berendezkedett büfésbódék árnyékában. Mert hát Siófok, a több ezer hektáros strandjával, a derékszögeivel, a monumentális strandlétesítményeivel engem inkább emlékeztetett valamilyen különlegesen jellegtelen külföldre, mint a Balatonra. Még a lángos is kemény volt, cserébe mértani pontossággal kör alakú.

Még szerencse, hogy mi nem Siófokon laktunk, hanem Balatongyörökön, egy barátságos apartmanházban, barátságos háziakkal, egy tiszta és tök jól használható apartmanban. Egyedül a szomszédaink voltak egy kissé zajosak, nagy, szobából kirohanásos módon voltak képesek arról veszekedni, hogy kinek kellett volna kit felhívnia, kinek a hibája volt az eltévedés, vagy hogy helyes-e, hogy a csaj (a pasinger szerint) túlságosan átlátszó fürdőruhát visel. Szerencsére az időnek csak viszonylag kis százalékát töltöttük „együtt”.

Na igen, Kathy szépen beültetett a hintába lángos-ügyben. Éppen ő volt a soros lángosbeszerző, engem meg elragadott a bohémia, és mondtam, hogy sajtos-tejfölöset kérek, kivéve, ha nincs valami extra. Esküszöm, fogalmam se volt, mire gondoltam, de addigra már láttam, hogy a strandélet telis-tele van mindenféle fura innovációval (divatba jött például a sátorverés), gondoltam, hátha szerencsém lesz. Kathybe pedig belebújt a kekeckedő kisördög, és mindenáron részleteket akart. Majd a legabszurdabb, legtenyérbemászóbb hangján megkérdezte, hogy ha bolognais lángost talál, akkor azt is hozhat-e. Mondtam, hogy kifejezetten kérem, hogy azt hozzon — persze akkor még mind a ketten azt hittük, hogy bolognais lángosok csak a szürreális rémmesékben léteznek.

Ehhez képest ezt kaptam, mi több, az első pultnál ez volt az első tétel az étlapon. Jót röhögtem, de most figyelmeztetek mindenkit: a bolognais lángos baromi nehéz étel, különösen harminchat fokos melegben. Szóval csak óvatosan a vakrendelések leadásával.

Már el is felejtettem milyen a Balaton. 2005-ben voltam utoljára ott, de kisebb koromban ugyan nem sokszor, de családilag, vagy táborral nyaralgattam is a tóparton. Az emlékeim viszont ezekről a nyaralásokról mindig egy volt: hogy fantasztikusan éreztem magam. A strand, a víz, a hangulat, a látvány. Imádtam!

Aztán most legnagyobb meglepetésemre Try ajánlotta nyaralási célzattal Balatont, persze én azonnal ráharaptam. Balaton jó! És valóban! Nem sok minden változott. Az az isteni bizsergő érzés, amit kivált belőlem a parti hangulat, nem lehet letörölni a mosolyt a képemről. A nyaralás egy gigantikus lazítás volt, amolyan igazi relaxálós formában, kisebb izgalmakkal. De benne volt minden aminek lennie kellett: napozás, úszás, mókázás, lángos-goffri-minifánk, töménytelen mennyiségű jégkása, egészen remek szállás, hajóút, sétálgatás… szóval már szerdán sóhajtoztunk a pénteki hazamenetel miatt, csütörtökön még nagyobbakat, pénteken pedig kijelentettük hogy még szívesen maradtunk volna mindketten, de akkor kaptam egy enyhe napszúrást, és hívott a kötelesség is minket, hogy meginterjúvoljuk a sümegi várkapitányt. Végül elhatároztunk, hogy még nyáron – ha rövidebb időre is, de – feltétlenül visszanézünk.

Pár nappal később már jön is az ajánlat GeeBee-től, aki vitorlázni invitál bennünket. Ezek után kétségtelen hogy lelkesen bólogatni tudunk csak rá, és én már most várom…

A balatoni nyaralás legújabb tanulsága: nem szeretem a nagyon divatos sajtos-tejfölös lángost, viszont a sima sós-fokhagymásért élek halok. Apropó lángos… remélem még ehhez Try is fűz majd valamit :).

Sétáltunk a Duna-parton, beszélgettünk az élet dolgairól meg a csajokról, ami akkoriban — érthető okokból — Balu egyik kedvenc témája volt. (Új) hölgy lépett be ugyanis az életébe, bizonyos Zsófi, méghozzá elképesztően romantikus körülmények között. Barátom akkoriban még nem volt igazán receptív az esküvő gondolatára. Sose volt házasságellenes; megvan ugyanakkor az a tehetsége, hogy bizonyos, tökéletes bizonyossággal bekövetkező dolgokat (anatómia szigorlat, pályaválasztás, esküvő) képes a bizonytalan és távoli jövőbe képzelni. Úgyhogy meglehetősen hüldezve nézett rám, amikor, valami fura bizonyosság által megszálltan bejelentettem: „Jobb ha belenyugszol: te ezt a lányt fogod elvenni feleségül.”

Zsófiról amúgy csak elég sporadikus élményeim voltak még. Hat éve volt már mindez, remélem, senki sem várja, hogy tökéletes kronológiába vagyok képes rendezni az eseményeket. Mindenesetre majdnem bizonyos, hogy utána voltunk már az első személyes találkozásnak. Erre kronológiától függetlenül is remekül emlékszem. Balut sikerült rádumálni, hogy induljon a képviselő-választáson az egyetemen; utána együtt dumálgattunk egy sort, majd, amikor jött a telefon, elindultunk a villamos felé, pontosabban én indultam el a villamos felé, Balu meg az újdonsült barátnőjéhez indult, aki rá várt az egyik sárgára festett padon. Sose tudom, mi a protokolláris teendő ilyen alkalmakkor, szóval búcsúzás helyett heves hülyéskedésbe kezdtem, így teremtve meg az alkalmat arra, hogy amíg Balu elmagyarázza, hogy miért hajlongok és szorongatom a kezét „viszontlátásra, szenátor úr„, „gratulálok, szenátor úr” és hasonló szólamok hangoztatása közben, diszkréten olajra lépjek.

„Hosszú ideje nem volt már nálam összejövetel — Zsónak mindig volt valamilyen vizsgája, amire rá lehetett kenni, éppen miért nem ér rá kedvenc álompárom, nélkülük pedig elég nehezen tudok bulit elképzelni.”

Nyár lévén viszont nyilván előtte voltunk még annak, amikor a Matematikus Farsangon Zsófi, bizonyos tudatmódosító szerek hatása alatt a nyakamba ugrott, amolyan pajtásias üdvözlésképpen. Ha jól következtetek, akkor a köztes időbeli bizalmassági deficitet legalább részben az általam szervezett bulikon dolgoztuk le, ahová Zsófit is meghívtam. Rendszerint ronggyá vertek Catanban, és nem engedte, hogy fényképezzem. (Elég sok olyan fotóm van, ahol éppen nem engedi, hogy fényképezzem, szóval ebben elégé biztos vagyok.) Elég standard eljárásnak tartom, hogy egy rendezvényre a meghívottak párjait is meghívjam, de azt már elég korán megállapítottam, hogy Zsófinál nehezebb esetekkel is találkoztam már. Mi több, 2006-ra már a fentebb olvasható állandó jelzőt is megkapták tőlem, amit hiteles források alapján rendkívül pozitív fogadtatás övezett.

A legnagyobb minőségi ugrást azonban épp az idén könyvelhettük el, amikor egy gödi korcsolyázáson fogant elhatározás nyomán elkezdtünk szerepjátékozni, és rám hárult a nemes feladat, hogy e-gyorstalpalót tartsak Zsófinak Pathfinderből. Asszem, ez volt az első alkalom, hogy ketten csináltunk valamit, ami az én mércéim alapján a társadalmi érintkezés egy egészen magas fokát képviseli. Azóta átlag háromhetente járnak hozzánk, szóval idén, azt gondolom, nyugodtan mondhatom, a Balu-Zsófi tematika minden eddiginél erősebben van jelen az életemben.

Múlt héten pedig összeházasodtak — fotósként az átlagnál egy kicsit nagyobb volt a bevontságom a dologba. Ez már csak azért is kényelmes volt nekem, mivel az esküvők engem úgy általában mindig zavarba hoznak egy kicsit. Szerencsére itt már jó régen rá tudtam készülni, mindenféle elő-fotózásokkal, és a rendezvényen is végig nálam volt a fényképezőgépem, amibe kapaszkodhattam. Volt is abban valami vicces, hogy amikor négy órakor, a templom előtt összefutottunk a többiekkel, akkor láttam, hogy ők még éppen hogy elkezdtek ráhangolódni a dologra, miközben én már reggel fél hét óta (sőt, ha az álmatlan hánykolódást is beleszámítjuk, akkor hajnali fél három) ezzel az esküvővel voltam elfoglalva. Az általános izgalmi állapotom növeléséhez amúgy elég masszívan hozzájárult, amikor Göd felé félúton felfedeztem, hogy a két hete direkt erre a célra félrerakott ingem egyrészt szakadt, ráadásul a délelőtt viszontagságainak köszönhetően még mocskos is. Szerencsére Balu családja tele van mindenféle alkatú férfiemberekkel, így tudtak nekem kölcsönözni egy normális fehér inget, így nem egy lepukkantabb hobó képében jelentem meg a templomi esküvőn. Ja, és a cipőmet is otthon hagytam, de erről — egészen mostanáig — igyekeztem diszkréten hallgatni.

Magáról a rendezvényről sokat nem akarok írni, hiszen aligha az én szemszögem az elsődleges. Mindenestre nagyon kedves és szépen megkoreografált volt az egész, Baluék nagyon boldognak látszódtak — és ismét megtapasztalhattam, hogy a Balu-család egészen más dimenziókban képzeli el a családi összetartást, mint akármelyik másik vérségi csoportosulás, amelyikkel eddig dolgom volt. Az idő valami elképesztően kegyes volt hozzánk — az eső csak négy órakor kezdett el szakadni, amikor már mindenki a templomban volt; a lezúduló víz pedig egészen jól hozzájárult a templom klímájának barátságosabbá tételéhez. További, a viharhoz kapcsolódó, említésre érdemes mozzanat, hogy Baluék esküjét fülsüketítő mennydörgés, egy villámcsapás következtében egy pillanatra kimaradó áram kísérte — megrendezni sem lehetett volna drámaibban. Nászajándékul egy egészen különleges szótárt adtunk nekik, az én felfogásom szerint egy fiatal párnak pont ideális olvasmány, de hát ezt majd az idő dönti el.

Fotós szempontból nézve az egész nap tele volt brutális kihívásokkal. Délelőtt Zsófit fényképezgettem, sminkelés-hajcsinálás közben, meglehetősen szélsőséges fényviszonyok közepette, kábé negyedakkora helyen, mint ahogy azt egészen addig egyáltalán el tudtam volna képzelni. A szertartások helyszínén is ugyancsak próbára lettünk téve mind a ketten — a déli, négyesben aktuális kreatívkodás volt még az, ahol ideálishoz közelítettek a körülmények, a kétezer fokos meleget, illetve a vakum lemerült akkuját nem számítva. A nagyobb szimmetria kedvéért az esti órákra az autónk akkuját is sikerült hazavágni — na, ez volt az a pont, amikor szívesen felolvadtam volna valamelyik pocsolyában, hadd vigyen szét minden irányba a még mindig csendesen hulló eső.

Arra már nem emlékszem, hogyan kerültünk haza, de ha jól sejtem, a lépcsőn már csak kúszni volt erőm — és másnap, amikor felébredtem, pár percig azt sem tudtam, hol vagyok.

Minden jót nektek innen is.

Elég kényelmesen indultunk el… mondjuk eleve úgy volt betervezve, hogy nem stresszeljük magunkat agyon a korai indulással, de végül, mire mindent szépen élére vasaltunk, már negyed hat is volt. Szerencsére nagyobb forgalom meg egyéb bonyodalmak nélkül megúsztuk, leszámítva a menetrendszerint, kétszázzal tépő, audis-béemvés elmebetegeket az autópályán. Életem első tíz napos ap-matrincájának vagyok boldog tulajdonosa, akárhányszor gondolok bele, mindig úgy érzem, hogy ez egy fair deal. Egyébként a Balaton mellett is most először jöttem el végig autópályán, úgyhogy innentől kezdve ez már egy száz százalékig úttörő nyaralásnak nevezhető.

A mai napot, a szükséges papírmunkák lerendezése után az alapkészletek feltöltésével kezdtük, mert ezúttal olyan helyen nyaralunk, ahol tényleg lehet használni a konyhát, mi több, saját konyhánk van. Így bevásárolgattunk kábé szerdáig, de szerencsére Keszthely elég közel van, szóval, ha kelleni fog valami, akkor az lesz.

Az internetet, rutinos netbook-felhasználóként eleve a Mcdonalds infrastruktúrjára terveztem — elvégre mégis nyaralni vagyunk, egy kis minimális médiaböjt is bele kell, hogy férjen. Azért jó tudni, hogy ha kell valami, akkor mégis lesz széles sáv.

„Megszerveztem” életem első legénybúcsúját is, ami tök jól sikerült, ahhoz képest, hogy csak egy mezítlábas billiárdparti volt. A búcsúztatott természetes Balu volt, és hatalmas poénnak bizonyult, annak ellenére, hogy nekem azért voltak előzetes paráim. Szerencsére indokolatlanul, végül senki nem maradt ki, aki el akart jönni, és a meghívottaknak megdöbbentően nagy százaléka meg is jelent. Mi több, még némi legénybúcsú-tematikát is sikerült teljesen spontán összedobnunk: a csapatok szervezésében pl. egy oldalra álltak a már házasok (meg Balu) meg a nemházasok, meg voltak legénybúcsús poénok is, de pont a spontaneitás miatt annyira nem erőltetetten.

Előtte meg pasikat fotóztunk Kathy-vel, így kapásból nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor ezzel kísérleteztem volna, leszámítva persze Baluék esküvői előfotózását, meg a múlt héten megtörtént eskvői fotózást, de hát ez aligha számít. A végeredmény szerintem nem lett rossz, de szerencsére ezúttal ezt nem nekem kell eldöntenem.

A fő ok, hogy bejárjam Budapest plázáit egy esküvő volt, amire sürgősen ruhát kellett szereznem. A ruhatáram ugyanis erősen híján van a fehér ruháknak és az alakalmiaknak is, a kettő kombinációja meg csupán fogalomként létezik nálam. Cipőről nem is beszélve! Azt sejtettem, hogy négy óra kevés lesz, de azt, hogy három napig tart majd részemről az akció, azt nem. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy olyan leárazásnak lehettem tanúja, amikor nem csak az aktuális szezon ruháit pakolták ki a polcokra, hanem az egész éves megmaradt ruhatárat kiárusították. Így eléggé elkanyarodtam az eredeti küldetéstől. Első nap, mikor Zoeival mentünk például egy őszi kabáttal tértem haza, illetve pár sportosabb pólóval. Másnap anyával egy hét órás bevásárlókörútnak köszönhetően (ugyanott) estére egy gumicsizmát mondhattam magaménak, ami a fesztiválokon esős időben ugyan elég jól jön, de még mindig semmi köze az esküvőhöz. Harmadnap két másik plázát, majd az előbbit bejárva (szintén hét óra alatt) sikerült beszereznem egy felsőt és egy cipőt, minek már a lagzin is hasznát veszem (mindkettőt az utolsó üzletben). Így az eheti sportolást letudtam, viszont igencsak rám férne egy talpmasszázs. Megfogadtam, legközelebb lényegretörőbb leszek ;) És most ajánlom az összes barátnőmnek, hogy sürgősen menjen férjhez mindenki. Ha már ennyit szenvedtem egy esküvői összeállításért, akkor nem csak egyszer szeretném viselni :).

Nem lévén plázacica néhány alapszabályról hajlamos vagyok megfeledkezni. Most épp olyan helyzetben vagyok hogy semmim nincs. Szinte mindenből új kell. Új cipő, még egy bikini, új táska, új ruhák, etc… Chloénak is voltak elképzelései néhány új dolgot illetően, így a vasárnap esti pofára esés után csütörtökön visszamerészkedtünk a tett színhelyére.

Chloéval megbeszéltem ha odaérek hívom. Hát hívom is. Kicsöng, kicsöng, kicsöng… persze nem veszi fel senki. Egy hang a nevemet kiáltja a hátam mögött. Hmm… a nevem stimmel, de ez nem Chloé hangja az szent. Megfordulok, és valóban. Nem Chloé, hanem Bridget, egy régi közös ismerősünk áll előttem csibészes rövid hajjal, én pedig nagyon megörülök neki, mert már vagy ezer éve nem láttam. Hát el is újságolom neki hogy épp Chloéval jövünk vásárolni, csak hát ő meg nem veszi fel a telefont, mire Chloé egyenesen szembesétál velünk. Hát ha  már így összegyűltünk nyilván a vásárlást is együtt folytatjuk tovább. Boltról boltra járunk, egy Coffeeshop Companys szünettel egybekötve. Ez egy epres smootiest jelent, de belekóstolva Briget egzotikus trópusi smootiesába legközelebb inkább én is olyat kérek. Vásárlást folytatjuk. Sajnos az idei felhozatal minden kiárusítás és akció ellenére silány. Vásárlás során a következő szabályok fogalmazódnak meg bennem:

• legközelebb balerinacipőben jövök, mert fél percenként sarut kötözgetni egy idő után kimerítő, ha célunk között szerepel a szandálvásárlás
• könnyen le fel vehető ruhák (múltkor ingben jöttem, ami a ki-be gombolások miatt volt marha irritáló)
• jobb ha leadsz az elképzeléseidről, mert olyan táskát/bikinit/szandált úgysem találsz, amilyent szeretnél
• ne röhögd ki a barátnődet, amikor aggodalmaskodik hogy 4 óra kevés lesz. 4 óra igen is kevés hogy bejárd az összes boltot, amit szeretnél!

És – bár nem vagyok büszke rá – de úgy leordítottam a Tescos pénztárost, hogy az egyik csokimat le sem blokkolta. Legközelebb higgadt maradok, és inkább az üzletvezetőt hívom. De szerintem akkor sem normális hogy amíg az előttem álló kevés holmit vásárlóval végez, addig 13 másik kasszánál 20 emberrel végeznek a pénztárosok fejenként. Ha lajhárokat importálnának, az első napjuk lenne a Tescoban, akkor is előbb végeztem volna. A cérna amúgy ott pattant el nálam, amikor a kisasszony rámnézett, és megkérdezte a következőt: „- nem tudja mennyibe kerül ez a csoki?”

Hmm… amúgy úgy látszik rákaptam a péksütis reggelire. Kókuszos csiga (még meleg volt :)), egy tökmagos pogi meg egy joghurt volt terítéken. Jól esett!

Ja igen, ezt nem említettem, majdnem elaludtam munkába jövet a metrón. Szinte már fájdalmas volt arra koncentrálni hogy nyitva tartsam a szemem, úgyhogy némi frissítő gyanánt útközben vettem 2 sajtos pogit, meg egy burgonyásat, aztán azt elmajszolgattam egy cappucino kíséretében az irodában. Nem mondom hogy jól lettem tőle, de jobb lett… Évi azt mondja ő is nyomott. Szerinte az időjárás az oka. Viszont azt is mondta hogy jövő héten kezdődik a kánikula. Úgylegyen. Balaton, főtt kukorica, sunshine… erre vágyik az én kicsi lelkem… nem ablakból balatoni esőnézésre.

Túl a vércukros histórián munka után bátran csatlakoztam a délutáni Gödre utazó csapathoz esküvői fotózós terepszemlére. Ugyan eleinte még arról van szó, hogy valószínűleg késni fogok, mégis én vagyok az aki elsőként odaér, és Try az aki késik. Szépen megvárjuk, aztán iszogatunk egyet. Ki is szúrok egy tetszetős Smoothies lelő helyet a nyugatinál, de nagy csalódás. Nálam minden Smoothiesnak a londoni King’s Cross pályaudvar Smootiesa a mércéje. Ha olyan, mint amilyen az volt, akkor jó, ha nem olyan akkor rossz. Azóta kétszer ittam itt Magyarországon. Egyszer vasárnap, amikor Chloéval beültünk a Coffeeshop Companyba inni valamit, hogy túltegyük magunkat az Aréna Plázában ért sokkon miszerint az üzletek vasárnap este hétkor zárnak. Aztán nyolckor a CC-ből is kidobtak minket, mentünk hát a Tescoba vigasztalódni. Na a CC-ben sikerült elfogyasztanom egy King’s Cross színvonalú mangós Smooties-t. Joghurtmentes, sok gyümölcs, sok jégkása… hát amit tegnap ittam a nyugatinál az ezzel az elmélettel köszönőviszonyban sem volt. Míg a King’s Crossiban választható opció hogy kérsz-e hozzá joghurtot, itt meg voltak rökönyödve azon, hogy kifejezetten nem kérek. A leányzó annyira megdöbbent, hogy megdöbbenésében két jó kanál joghurtot hozzá is kevert az italomhoz. Pechére kezdhette is előröl. Aztán úgy tűnik itt a választható opció a jég volt, mert megkérdezte kérek-e jeget az áfonyás Smoothies-emhez. Hát mondtam hogy persze. Ám a végeredmény még így sem volt köszönőviszonyban az elképzeléseimmel. Egy közepes hideg (jégkásamentes) vizezett áfonyás-banános turmixot kaptam. A turmix pedig, ha nagyon szabadjára engedem a fantáziámat sem Smooties.

Aztán vonatra pattantunk, és Gödön körbe grasszáltuk a szóba jöhető helyeket. Még hadakoztunk egy sort az igénytelenül dzsindzsás, és az elegánsan bozótos vad környezet különbségein, végül megállapodtunk egy mindenkinek ideálisnak tetsző helyben. Aztán pihenésképpen megvacsoráztunk Baluék rezidenciájának mediterrán hangulatot idéző teraszán. Én meg szemérmetlenül sokat felfaltam az anyukája által készített házi meggyes illetve almás rétesből. A végén komolyan szégyelltem magam miatta, de be kell látni, nehéz volt abbahagyni.

Végül tettünk még egy kört Balu vezetésével a birtok zöldséges-gyümölcsös részlegén, ahol kiszúrtam azt a bizonyos nyári almafát, amiről Balu ugyan először próbált lebeszélni hogy savanyú az, nem fog ízleni. Ugyan nem tudta, hogy anno apukámnak is volt egy nem kicsi gyümölcsös-zöldséges kertje, úgyhogy igencsak jól ismertem ezt az almafát, és igencsak szerettem is. Hát Balu szedett nekem egyet, én meg utána áradoztam egy jól arról hogy milyen finom (egyébként állati illatos alma). Végül sikerült addig áradoznom, amíg el nem tökélték, hogyha így ízlik akkor vigyek haza. Sokat. Ugyan próbáltam tiltakozni hogy vinnék én, de soha nem fog elfogyni, mert csak ketten vagyunk, amik jöttek a jobbnál jobb felhasználási javaslatok, miközben egyre telt almával a nekem szánt szatyor. Végül az almalekvárfőzésnél tettük le a voksunkat. Balu anyukája ellátott mindenféle jó tanáccsal, én pedig elég önbizalmat szereztem ahhoz, hogy bele merjek vágni a lekvárfőzésbe. Még kaptam egy zacskó tartósítószert is, így semmi akadálya annak, hogy ma este neki essek az illatozó almahalmoknak, hogy lekvárrá konvertáljam őket. Hogy mi lesz belőle, azt majd meglátjuk. Lekvárkészítésre még sosem válallkoztam.

Később Balu megkóstoltatta velem a fekete ribizlit, mire én azt találtam mondani hogy ez hasonlít az általunk egykoron termesztett fekete egresre, mire néztek rám mint rozi a moziban. Gyorsan elmondtam még két szinonimát az egresre, hátha ezt nem értették, de nem ez volt a probléma… Ekkor bizonygatni kezdtem, hogy igenis van olyan hogy fekete egres. Hát most jól utána is néztem, és már értem mért hasonlítottam a fekete ribizlire, mert amire én gondoltam nem más mint a josta (Ribes nigrolaria), ami pedig nem más mint a fekete ribizli és az egres keresztezése. Na erre varjatok gombot!

Apropó erről jut eszembe… Zsó… nos, hazafelé Zsó is velünk tartott vissza Pestre a vonaton. Valahogy a tetoválások kerültek szóba, aztán kiderült hogy nekem is van. Kicsit elmerengtünk azon hogy az emberek hol hordják a csípőjüket, ugyanis nekem meggyőződésem volt hogy a tetoválásom a csípőmön van, Try viszont állította hogy az nem a csípőm. Úgyhogy felhúztam a pólóm, és kikandikált a tetoválásom. Zsó vad találgatásba kezdett az állat faji meghatározását illetően:

– Egy szeme van? Ez egy farkas?

Kicsit feljebb húzom a pólóm, mire folytatja:

– Ja, két szeme van! Akkor ez egy macska!

Szóval a biológus tartolt: ha egy állatnak egy szeme van akkor farkas, ha két szeme van akkor macska. Ezt utána már kimagyarázni sem lehetett… :)

Jó kis stresszes időszak van a hátam mögött. Megdöbbentő hogy hogy be lehet hülyíteni engem pár szóval,  és némi homlokráncolással, hogy majd frászt kapjak. Az egész sztori egy rutin vérvétellel kezdődött. Természetesen az eredményért makk egészségesen mentem be. Azonban amikor meghallottam hogy egyrészt vesekövem van, másrészt a vérvétel eredményem sem a legfényesebb mutassam meg a háziorvosomnak, máris haldokló betegnek éreztem magam.

Hát még délután meglátogattam a háziorvost. Ugyan már, túlzás… kicsit magasabb a vércukrom… na és akkor mi van…? Háziorvost a vesekő nem is érdekelte, viszont a vércukorszintem annál inkább. 6,6. Nem szabad hogy éhgyomorra ennyi legyen. Amikor már két perce csak a homlokát ráncolta kezdtem megint nagyon betegnek érezni magam. Ez bizony egy lehetséges cukorbetegség jele is lehet – állapította meg végül és kiadta a parancsot egy újabb vérvételre. Hát lefagyott a mosoly az arcomról. Beírták az időpontot, én pedig hazamentem és szépen elkezdtem utánaböngészni a cukorbetegségnek. Egy óra keresgélés után már a cukorbetegség minden tünetét magaménak éreztem, és kis túlzással a végére már inzulininjekciók táncoltak körtáncot a fejem körül. Padló.

Eljött a második vérvétel ideje. A nővér levette, én pedig szépen elmentem dolgozni. Az eredményre három napot kell várni. Hát lassan telt. Végre megyek vissza az eredményért. Végre megtudom mi van. Végre, végre, végre. Nincs több kérdőjel. Aztán bemegyek, és megint padló. Eddig még soha nem tapasztalt fordulat következett: a vérvétel eredmény minden bizonnyal a laborban megsemmisült. Nincs. Összetört. Vagy búbánat tudja. Először falfehér leszek a meglepettségtől, aztán paprika vörös a méregtől. Végül szépen hazamegyek, és monoton pasziánszba fojtom bánatom.

Hétfőn vissza dokihoz munka előtt, – immáron két héten belül harmadszor – ismét vérvétel. A bal kezemből már nem vesznek mert a szivárvány minden színében játszik megfelelően leplezve vénáim helyét. Most a jobbik karon a sor. A nővér még viccelődik egy sort azon hogy már úgy nézek ki mint egy tűpárna, ugyan én egy nappal ezelőtt még egy drogos karajához hasonlítottam az enyém. Nővér most óvatosabb. Már nem mondja hogy menjek vissza, csak hogy másnap telefonáljak be.

Majdnem két hét alatt végül kiderül: nem vagyok cukorbeteg. Totális megkönnyebbülés. A legújabb vérvétel szerint a vércukrom 4,3. Szóval… akkor mi is volt ez az egész? Valójában a franc tudja… de ha legközelebb hasonló lesz én nem akarok tudni róla. Csak küldjön el szépen vérvételre egy szó nélkül, és akkor legalább nem aggódom magam ronggyá feleslegesen (és mellesleg a környezetemet sem idegelem ki a parázással :)).

A munkahelyen ismét reformokat vezetek be. Amiket már elértem: Indesignre való áttérés, a montírozás levilágítóra bízása (sosem értettem mért mi dolgozunk a levilágító helyett). Legújabb heppem a hivatalos korrektúra jelek bevezetése. Kicsit mindig felmegy bennem a pumpa, amikor elém raknak egy agyonfirkált, satírozott, ötször áthúzott, négyszer kipipált anyagot, természetesen mindezt következetlen és kivehetetlen javítási igényekkel, helyenként hatalmas kérdőjelekkel, öncélú megjegyzésekkel. A kérdőjeleket „szeretem” a legjobban. Ezek ugyanis nem rám vonatkoznak. A baj csak az, hogy azok is hasonlóképpen éreznek mint én, akikre vonatkoznak. Így van olyan, hogy a kezembe kapok egy korrektúrát, 10 kérdőjellel összefirkálva, én meg paprikavörösen visszahelyezem szépen a korrektúrázókhoz anélkül hogy belenyúlnék volna. Aztán pár ilyen kör után végül leesik a tantusz, hogy a kérdőjelekkel kezdeni kéne valamit… nos, ezek a feltételek még elviselhetőek egy két oldalas szórólap esetében, de nem egy 150 oldalas helyesírási hibáktól hemzsegő kiadványban. Így esett hogy a felelős marketing munkatárssal – aki egyébként a legfogékonyabb az innovációs kezdeményezésekre – közöltem hogy csakis akkor vagyok hajlandó korrektúrázni a szöveget, ha a kedves korrektúrabagázs hivatalos korrektúrajeleket alkalmaz. Valójában azt hittem hogy megint csak a levegőbe beszélek, de amikor leültem kollegina mellé megdöbbenve tapasztaltam, hogy a monitorján bizony ott virít a korrektúra jelek használatáról szóló tanulmány. Hát azt hittem elbőgöm magam a meghatottságtól. Vette a fáradtságot és utána nézett, és olvassa… ritkán tapasztalt viselkedés ez errefelé. Amit még nem sikerült elérni: stockfotók használata, céges ftp.

Legyünk fairek!

Amíg néztem a negyedik Terminátort, csak itt-ott jutott eszembe, hogy lehet, hogy amit látok, az nem teljesen kóser, de sok időm nem volt töprengeni a dolgon. A negyedik rész egy brutális, komor hangulatú háborús akciófilm, egy kicsit talán bágyadtra sikerült befejezéssel — ez volt az első reakcióm. A mögöttem popcornozó hájfejekbe is beleszakadt a szusz elég hamar, szóval ha valaki szereti ezt a műfajt, a film minden bizonnyal átmegy majd az első benyomás szűrőjén.

Ha az embert aztán elkezd belegondolni a dolgokba, akkor azért csak előjönnek hiányosságok. (Nb. a Terminátor-ciklus alapvető problémája, hogy az elve paradox időutazás-koncepciókból sikerült a legbárgyúbbat kiválasztani, így az egész sztori megkerülhetetlen és feloldhatatlan ellentmondásoktól terhelt, amelyektől nem lehet eltekinteni.) A végeredmény ugyanis sajnos az, hogy a negyedik részben elmesélt történet, ebben a formában nem történhetett volna meg. A harc a gépekkel még csak oké lenne — erre még visszatérünk — de a vége, az már inkább Star Wars, mint Terminátor, biztonsági berendezések nevetséges kijátszásával, magát megvédeni képtelen, enervált főgonosszal, fél perc alatt, szerszámok nélkül összerittyentett, távirányításos atombombával. Ahogy egy amerikai lap írta: néhány robot itt, néhány robbanótöltet ott, egy kis mérges gáz amott, és az ellenállásnak annyi. Ennyi esze még egy szuperintelligens szuperszámítógépnek is lehetne.

De azért, ha nagyítóval nézegetjük magát a háborút, az sem jön össze igazán. Valahol olvastam azt a Clausewitz-nek tulajdonított mondást, miszerint a csatát mindig az nyeri, akinek több katonája van. Ha kevesebb katonánk van, úgy kell csavarni a feltételeken, hogy az adott helyzetben több legyen. Ilyenkor jön képbe a partizántámadás, a rajtaütés, vagy valamilyen csodafegyver.

Elemezve a film univerziumát: a helyzet az, hogy az egyik oldalon van a Skynet, az öntudatra ébredt, katonai mesterséges intelligencia, aki uralja az egykori infrastruktúra és az ásványi kincsek döntő részét, valamint elsöprő túlerőben van olyan katonákból, amelyek nem esznek, nem alszanak, nem fáradnak el, nem lehet őket megfélemlíteni, nincsenek érzelmeik és még intelligensek is. Elvileg nukleáris holokauszt után vagyunk, a földnek radiokatív pusztaságnak kellene lennie (valamiért nem az). A másik oldalon állnak az emberek, látszólag a semmiből elővarázsolt készletekkel, ki tudja, hol és hogyan termesztett kajával, és mágneses aknamezőkkel és egyre csoffadtabb minőségű humán erőforrással, kettőtől hat főig terjedő ellenálló sejtekkel robotok légiói ellen. A rezisztenciának ez a színvonala bizonyára nagyon zavarhatja a filmben is látható, háztömb nagyságú anyahajókat, és a ház nagyságú gyalogos robotokat. Végül is nem kellene mást csinálni, mint műholdon megnézni, hol mászkálnak az emberek, aztán ott pár száz méteres mélységben mindent elpárologtatni. Az pedig végképp rejtély, hogy ilyen erőviszonyok mellett hogyan tudnak az emberek egyáltalán megközelíteni a Skynethez tartozó létesítményeket megközelíteni. Mi szükség van arra, hogy ezekben az épületekben belélegezhető atmoszféra legyen? Mi a baj a kén-hexafluoriddal?

Reálisnak a film bevezető akciójelentetét éreztem. Ha a gépek odacsapnak, nem nagyon érdemes túlélőkkel számolni. Sajnos arra semmiféle magyarázat nincsen, hogy miért nem csapnak oda folyamatosan, hogy robotok non-stop zárótüze helyett miért kell beérni a folyóban békésen úszkáló, robotikus angolnákkal.

Terminátor-rajongóknak (és én az vagyok) aligha tetszik, hogy elég sok minden felül lett írva az eddigi kánonból. Persze, sok-sok feltételezéssel és erőltetéssel mindent meg lehet magyarázni, hiszen még mindig van pár év a Terminátor jövőjének jelenéig, de azért nagyon látszik: ez utólagos magyarázkodás. A készítőket alapvetően nem érdekelte, mit is mesél Kyle Reese Sarah Connornak a jövőről; megcsinálták, ami eszükbe jutott. Nem szép és nem elegáns húzás.

Talán még kevésbé szépek, és semmiképpen sem elegánsak a film morális állásfoglalásai. Kinn élsz a semmiben, három-négy napos rohadt húst eszel, rögtönzött fegyverekkel, rendszeres utánpótlás és az erősítés reménye nélkül próbálsz küzdeni egy elhagyott városban a harci robotok ellen, hogy minek, arról még csak sejtelmed sincsen, de az ellenállók vörös szalagját, azt nem viselheted. Azt ki kell érdemelned. Parancsnok vagy, akit félistenként tisztelnek, ha tüsszentesz, azt is utasításként értelmezik, a jóisten se tud elmozdítani a pozíciódból, de azért olykor, nyilván csak úgy szórakozásból, hazudsz azoknak, akik megbíznak benned. Pontosabban nem is szórakozásból, hanem azért, hogy ne kelljen elismerned: megváltoztattad egy döntésedet. Katona vagy, aki életét két lábon járó ideáljának szolgálatában töltötte, ennek az életnek minden eddigi perce háborúban telt, de egyszer csak úgy döntesz, hogy letojod, mit gondol az az ember, aki mindenki másnál többet tud a gépekről, és mész a szubjektív buksi fejed után. Kockára téve ezért az egész ellenállást, az emberiség jövőjét, mindent. Jelentkezzen, aki szívesen vállalná fel ezen szerepek közül akármelyiket!

Mindezek persze csak utólag jutottak eszembe, amíg a vásznat néztem, csak elszánt katonákat, gigantikus csatákat, vizuálisan szépen megkonstruált akciójeleneteket láttam, ahol a rendező nem gondolta, hogy folyton rázni kell a kamerát. Fakó színek, komor, poszt-apokaliptikus világ, kiélezett erkölcsiséggel és kemény döntésekkel, alapvetően kompetens (bár a legvégén sajnos nyáladzó idiótaként funkcionáló) parancsnoksággal és a műfajban egészen jól tolerálható színészi játékokkal. Azért én sajnálom, hogy a Terminátorban ennyire döntő szerephez jutott a szórakoztatás.