Vissza a felszínre

Trychydts | | | 2009., június 30., 13:32 | | | Kategóriák: ,

Ma reggel, amikor már megint halálkómásan gázoltam a reggelben Kathy mellett, mert egy hét kihagyás után ugyan, de megint sikerült fél ötig Vampire-öznöm, akkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez már tényleg túlzás egy kicsit.

A Bloodlines-ról van szó amúgy, és nem is tudom, mióta az első normális FPS-szerepjáték, talán a Deus Ex volt hasonló élmény. Ott éreztem azt, hogy nincs is végigjátszva, ha csak egyszer játszom végig, és ott érdekelt, hogy máshogyan hogyan lehetne ezt megcsinálni. Mert hát, szép szakzsargonban fogalmazva, replay value-ja, az van neki, sok minden nem mindegy, a cselekedeteknek, de a dumáknak is következménye van, és bár itt is akad a designer-idiotizmusokból itt-ott, összességében véve engem eléggé lebilincselt a sztori.

Amit kissé fájlalok, hogy a Deus Ex-szel ellentétben itt nincs olyan verzió, hogy nyílt konfrontáció nélkül végig lehessen vinni a történetet. Deus Exben, ahol pedig terroristaellenes ügynökkel játszik az ember, ez simán lehetséges volt. Most hiába vagyok misztikus képességekkel felruházott vámpír, bizony néha be kell mászni a lövészárokba, főellenségeket dögönyözni. Ez csak azért kiábrándító, mert így a lopakodós/mellébeszélős karakter egyik pillanatról a másikra nagyon el tudja veszíteni a varázsát. Mindenesetre, ha az ember ezt a kompromisszumot megkötötte, akkor még mindig elég felfedeznivaló akad, sok kis apróság, kis melléksztori, kis sztori-fűszerező közjátékok, amiket elsőre kvázi lehetetlen is lett volna mind kiaknázni.

Ami viszont nagyon nem bilincselt le, pedig algi azóta asszem meghalt blogjában nagyon pozitívat olvastam róla, a Half Life 1. Egy darabig még csak eltűrtem az arcátlan pályatervezést, ahol többször is megjátsszák, hogy egy ajtó/fal túloldalára kerüléshez órákig kell harcolni, mert a falak/ajtók ugyebár megsemmisíthetetlenek, de amikor egy ide-oda kanyargó vasútban kéne nekem, nekem, aki még a munkahelyén is eltéved, eltájékozódnom, akkor úgy döntöttem, hogy részemről Gordon Freeman elmehet a jó büdös francba. Már így is egy kicsit furának tartottam, hogy a fizika Ph.D. a jelek szerint csak arra képesíti, az embert, hogy egy bazi nagy testpáncélban nyuvassza a kommandósokat nyers tűzpárbajban. Oh, hell. Ennél azért hús-vérebb főhőst is el tudtam volna képzelni.

A hétvégén némi médiaböjttel próbáltam ellensúlyozni a játék-túladagolást, mi több, odáig mentem lazulásban és elmekinyitásban, hogy képes voltam megtekinteni a Megint 17 című opust. Külön bejegyzést nem is vesztegetnék rá, annyira nem tetszett. Még azt sem tudnám eldönteni, mi tetszett a legkevésbé, a természetellenes dialógusok, a mélységes, mindkét gendernek odazúzó szexizmus, a kínosabbnál kínosabb, de olykor undorító helyzetek, a tehetségtelen színészek bámulatos karneválja vagy a végletes kiszámíthatóság. Amikor anno romantikusfilm-hetet tartottunk, volt egy-két klassz és elegáns film, amivel semmi bajom nem volt, mi több, megkockáztatom, hogy a sulifilm műfajával sem vagyok ellenséges, de ez azért mégiscsak több volt a soknál.

Mindegy, a vidéki kiruccanás ezt nem számítva remekül sikerült, lefelé menet beugrottunk a paksi Tescoba, vettünk mindenfélét zárás előtt húsz perccel, amiből aztán elvoltunk egész hétvégén. Kathy csinált Cosmopolitan-omlettet, ami, ha jól emlékszem, talán a második kaja lehetett, amit megfőzött nekem, és még mindig nagyon szerettem. Még azt sem bántam, hogy az eső miatt be kellett áldoznom a rituális szalonnasütést, mert úgy amúgy nem tudok annyira félni az elhízástól, hogy egy szalonasütő-alkalmat kihagyjak.

A Kill Bill első részét is megnéztük, nekem még mindig hatalmas élmény, egyre jobban tudom értékelni Tarantino olyan dilijeit, mint Michael Parks vagy Sonny Chiba, és Uma Thurmannek még mindig imádom ezt az alakítását.

Az eső, mint említettem, elég megbízhatóan szakadt, de valahogy nem bántam. Van valami nagyon megnyugtató abban, hogy az ember üldögél a házban, az ablakon kinézve fák meg mindenféle zöld, bent egy vörös perzsamacska kolbászolgat erre-arra, az ablakon meg jön be a friss levegő. Nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy miért nem megyek ki a levegőre, hiszen egyrészt bent is levegőn vagyok az otthoni atmoszférához képest, másrészt meg ki várja el, hogy esőben mászkáljak? Hazafelé, az autópályán persze nem volt ilyen felhőtlenül vicces és megnyugtató, amikor a szélvédőt amúgy is átláthatatlanná varázsoló zuhé egyszer csak átváltott hardcore jégesőbe — életemben először vettem hasznát a leállósávnak. Aztán, amikor valamit már láttam, elgurultam az egy kilométerre levő pihenőhöz. Ettől függetlenül elég jó hangulatban gurigáztunk hazafelé, de mire megérkeztünk, úgy voltam vele, hogy egy darabig most ne várja senki se, hogy gázpedálra tegyem a lábam.

A nyelvvizsgámból a szóbeli rész már megvan, összesítésben 74%-ra szerepeltem, amit elég fahéj módon élek meg. Az írásbelire úgy várhatóan még egy hetet kell várnom, de annyira nem izgulok: pontosabban csak egyvalami miatt izgulok, és az a teszt. Ha azon meglesz a minimum, akkor a többi majdenm biztosan lett olyan jó, hogy szépen kényelmesen átvigyem a lécet; egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy jelentős problémáim legyenek a fordítással vagy az irányított fogalmazással. A fordítás például sehol sem volt ahhoz képest, amikor a Johnny Mnemonic-ot, fordítottam, nem kellett utánanézni, hogy mik azok a Fuller-kupolák, meg nem kellett szlenget kitalálnom hozzá.

Menet közben egy fotósorozatot is összerántottunk Kathyvel, Kathy koncepciója alapján, amit aztán próbáltam technikailag összeszenvedni. Azt hiszem, sikerült, és még inkább átéltem, micsoda egy szemfényvesztés ez a fotózás. A stúdióban akkora kupi volt, mint eddig még soha, egy harminc centi széles hungarocell kapun keresztül fényképeztem, lábakon álló háttér előtt, a képeken mégsem látszik semmi, csak az üres tér meg a fények. Azt hiszem, ennyire komplex fényhatásokkal még sosem dolgoztam, és végül is, ha sok kísérletezés után is, de sikerült megvalósítani, amit elképzeltem. Azért még lennének kiegészítő ötleteim.

Édesanyám mostanában ECDL-lel szórakozik, ami elég vicces dolog. Édesanyám, hogyismondjam, elég intuitíven kezeli a számítógépet, az ECDL pedig — ezért is vagyok meglehetős ECDL-fan — a tudatos és határozott számítógép-használatról szól. Múlt előtti héten voltam nála gyakorlatozni. Nem túl nehezek a feladatok, épp csak a mellébeszélés meg a kábéra tapogatózás nem megy. Igyekeztem átsugározni belé némi szemléletet; nem tudom, mennyire sikerült, de az Excelje majdnem teljesen hibátlan lesz, így károkat talán nem okoztam.

A munkahelyemen végre van egy olyan feladatom, ahol ismét kiélhetem a kreatív vitakészségemet. Mi több, figyelembe is veszik a véleményemet, tehát nem arról van szó, hogy elolvasok több száz oldalt azért, hogy aztán csendesen asszisztáljak a tapasztaltabb kollégák rutinmunkájához, hanem tényleg sikerül előbbre vinnem a dolgokat, tényleg van hatása annak, amit csinálok, és tényleg elfogadnak kompetens résztvevőnek. Ami még nekem is nehezemre esik olykor; médiaügyekkel kell foglalkoznom, és néha egészen meglep, hogy milyen dolgokat is sikerül átlátnom viszonylag rövid idő alatt, pedig hát elég sokat dolgoztam a médiával. Asszem, a Nyúznál létrehozott kis műhely tényleg nem volt egy rossz kezdeményezés: a mostani barátaim közül nem egy van, akin konkrétan látom ezeknek az éveknek a nyomait. Nekem konkrétan ez nyitotta meg az utat a Vöröstündér nevével fémjelzett karrierszakaszom felé, ami nélkül viszont a leghaloványabb esélyem se lett volna, hogy ott dolgozzak, ahol most. Úgyhogy asszem, nem volt olyan nagyon rossz ötlet elkezdeni webmesterkedni Andrej mellett.

Aki amúgy köszöni szépen, még mindig remekül funkcionál HTML-guruként, a minap kértem a segítségét, mert eljutottam a trükközésnek arra a fokára, ahonnan számomra nem volt tovább. Már olyan mélyre kellett volna tapicskolni a forráskóddal való visszaélésbe, amit önerőből sose tudtam volna megvalósítani. Lehet, hogy durván hangzik, de már komolyan ott tartottam, hogy táblázattal fogok megoldani egy problémát, amikor inkább írtam Andrejnek. Belekukkantott a forráskódba, írt két sort, kétezer sornyi elméleti eszmefuttatással belevésve a fejembe a miérteket és a hogyanokat, és voila, megint ott tartok, hogy azt látom, amit látni szeretnék.

Azért titokban még mindig arról álmodom, hogy lesz majd időszak, amikor nem szögekkel és szakócákkal kell egy normális weboldalt összerakni, de asszem, ez a hajó már elment. Webkettőnulla van, a tartalom és a forma olyannyira elszakadt egymástól, hogy a formát egy csomóan már nem is látják, a szöveg-alapú tartalom meg lassan, de biztosan szorul vissza az újabb technológiák rovására, és a kompatibilitás egyre kevésbé minősül érvnek.

Álmos vagyok, de mintha ezt már írtam volna, valamikor a kávészünet végén, amikor elkezdtem írni ezt a pótlólagos bejegyzést.