Az utolsó napunk Londonban elég tartalmasan telt, annak ellenére, hogy este hatra már úgy éreztem, bármelyik pillanatban megeshet, hogy a lábam leesik a csípőmről, és kellemetlen zörgéssel elmarad mögöttem az úton. Nem tudom, mikor mászkáltam utoljára — bár asszem, nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, alighanem Bristolban. Állati kíváncsiak voltunk, mi is van a rendkívül rejtélyesen és ígéretesen hangzó Elephant & Castle metórvégállomáson (semmi), aztán, ha már ott voltunk Southwarkban, elsétáltunk a Tower Bridge-ig. Én újabban eléggé érdeklődöm a műszaki emlékek iránt is, szóval rögtön kiszúrtam, hogy meg lehet tekinteni a híd régi billegtetőmechanizmusának gépházát is, méghozzá potom három fontért. Tényleg elég fahéj élmény volt, sőt, még a hagyományoknak is eleget tudtunk tenni azzal, hogy itt lehetett emlékpénzt nyomtatni.

A Tower Bridge-en átsétálva tettünk egy kisebb túrát a Temze-parton a London Bridge — Southwark Bridge — Millenium Bridge — Blackgfriar’s Bridge — Temple Station útvonalon. Itt metróra pattantunk, elmetrózgattunk az ebédemig, utána még visszakukkantottunk a Brittish Museumba, egy kis Ázsiát nézni, illetve nekem volt még egy kis utánanéznivalóm a kedvenc egyiptomi termemben. De utána már tényleg nagyon húzott minket haza a lábunk, még éppen csak hogy be tudtuk vonszolni magunkat a Sainsbury-be egy kis utolsó tankolásra.

Másnap 2:40-kor keltünk, két éjszakai járattal bumliztunk ki a Victoriára, de most már tudjuk, milyen emeletes busz emeletén utazni, illetve vethettünk egy búcsúpillantást a városra (én azt is nyugtáztam, mennyi mindent nem láttam még). A repülőgépen kisebb pánik fogott el, kiderült ugyanis, hogy én egyszerűen nem férek el egy sima üléssorban. Túl hosszú a lábam. Hatalmas mázlinak tarotm, hogy volt még szabad hely vészkijárat mellett, így egy darabban érkezhettem meg Ferihegyre, ahol — legyen áldott a neve — Kathy édesapja várt minket, hazaszállítmányozási célzattal.

Koszos voltam, büdös, és nagyon boldog.