Tegnap abban a fantasztikus megtiszteltetésben lehetett részen, hogy tizenhárom órát dolgozhattam a már most döglött kiadvány-projekten. Közben fél kézzel főszerkesztőt kellett nevelnem magam fölé az erre predesztinált kollégából, akinek ez nem ment olyan nagyon magától értetődő természetességgel, bár az utolsó két óra már viszonylagos összhangban telt el. (Azért még mindig nyilván sehol nem volt a Mestertől, életem első főszerkesztőjétől.) Most már csak a felsővezetői jóváhagyások tucatjai vannak hátra, aztán mehet az anyag külföldre, utána meg a kukába. Ye.

Mindegy, nézzük a dolgok pozitív oldalát: így legalább láttam reggel hat órás fényeket, meg tudtam csinálni ezt a cseresznyevirágos fotót, ráadásul pont azon a környéken, ahol Kathy is csinálta annak idején az övét a címlapra, amikor én voltam az ő főszerkesztője. (Ha már letöltitek a pdf file-t, érdemes az én köszönetnyilvánításomat is elolvasni a második oldalon.) Mondjuk akkor még vagy fiatalabb voltam, vagy lelkesebb, mert régen semmi gondot nem okozott, ha csak átöltözni tudtam hazamenni, és az irodám asztalán kellett töltenem az éjszakát.

Ami azt illeti, én is teljesen el vagyok szállva a tavaszi frissességtől. Annyira, hogy kábé telejesen hanyagolom a nagyjában-egészében amúgy is csak magamnak felállított dresscode-ot, és úgy járok munkába, ahogy kényelmes (azért nem pólóban, az nagyon súlyos devolúciós lépés lenne, ha már kábé fél-egy évtizede rászoktattam magam az ingre). Egy ideje már irigykedem a lazább kollégákra, akik kockás ingben meg farmerban jönnek be, de végül két végső impulzust is kaptam, amely végül visszavett egy kicsit az elmúlt egy év vászonnadrág-zakó rutinjából. Az egyik a második legfrissebb középfejesünk, aki egyébként simán játszhatna valami kőkemény zsarut egy súrlósabb akciófilmben, és aki flanellingben és kopott farmerban állított be az egyik partnernél tett prezentációra, a kölniillatú, élére vasalt, pengemosolyú céges alakok közé. A másik a második számú közvetlen főnököm, aki rózsaszín-fehér csíkos felsőben vett részt egy sajtókonferencián. Róla még Liz is elismeri, hogy normálisan öltözik, szóval azt hiszem, őt nyugodtan tekinthetem hivatkozási alapnak. (Persze nem szó szerint a rózsaszín-fehér csíkos, puha pamutfelső, hanem az általa szimbolizált informalitás tekintetében.)