Ma délután egy grapefruit görgetésével szórakoztattam magam. Igazságtalan hogy ebben az évben még nem voltam szabin csak egy napot… akkor is azért, mert kötelező volt. Azt hiszem ez az egy fájó pontom van. Mindegy… már közeleg… már közeleg… London mosolya.

Esterházy Castle, Fertőd/A fertődi Esterházy-kastély from Trychydts on Vimeo.

Hazafelé beugrottunk megnézni az Esterházy-kastélyt, és mivel elég rég nem volt már kamera a kezemben, hát filmeztem. Nagy kaland volt, kordonok mögül, egy folyamatosan előreáramló csoport tagjaként, más turistákat is kerülgetve gyorsan kitalálni/megcsinálni, ami történik, de valamennyire azért megoldottam.

Érdekes, itt már voltam gyerekkoromban is, de egy-két apróságot leszámítva rendszerint halálra untam magam ezeken a kastélylátogatásokon. Az a típus vagyok, aki már a vendégségek alkalmával esedékes lakás-körbevezetéseket is nagyon nehezen viseli; gondolhatjátok, mit érezhettem tíz éves körül, amikor ilyen giga-lakáslátogatásokra kényszerített rá az élet.

Noha a lakásszemlékért továbbra sem vagyok oda, a történelem meg a kastély-tematika iránti érdeklődést azért azóta feléledt bennem annyira, hogy már azt is fontolóra vettem, hogy a két órás „nagy kastélytúrára” fizessünk be először. Sajnos az egykor van, mi meg nyitásra értünk oda, úgyhogy majd legközelebb.

Becsekkolunk a szobába, felhurcolkodunk, majd két perc múlva ballagok is vissza a portára: hogyan kell felkapcsolódni a wifire? Mr. és Ms. Geek megérkezett. Régebben még törődtünk vele, hogy egy-egy ilyen nyaralás médiaböjt is legyen egyúttal, most két laptop figyel az ággyal szemközti kis asztalkán. Mondjuk, amióta netbookom van, szentségtörésnek is tartanám, ha számítógép nélkül utaznék.

Sopron elég cool hely egyébként, még réges-régen jártam itt, gyerekkoromban, amikor Kőszeg volt ugyan a nyaralás elsődleges célpontja, de ha már ott vagyunk, akkor elugrottunk mindenfelé. Most kifejezetten ide jöttünk, volt hát egy kis időnk magunknak is felfedezni a várost. Ami engem a legjobban meglep (persze, jó turisták lévén, az óvárosi részben lakunk és mászkálunk), engem az lep meg leginkább, mennyire össze van itt épülve a régi és az új. Házak hátsó udvara laza természetességgel nyílik egy római-középkori romkeverékre, házakat simán ráépítenek a várfalra, hogy aztán az ősrégi fal mögé TFT-monitorokat rakjanak. Kis átjárót alakítanak ki a különböző korszakokban felhúzott épületek mellett, hogy a sikátor végén egy kávézó legyen. Ezt már nyugodt lélekkel nevezhetjük eklektikának.

Tegnap este vacsi után — a kajára semmiféle panasz nem lehet amúgy, két étkezéssel simán elleszünk ma is, holott egész nap mászkáltunk-fotózgattunk — elsóhajtottam magam, hogy mennyire szívesen játszanám már meg végre egyszer az életben, hogy éjszaka elmegyünk valami bárba, és italok (sok ital) mellett beszélgetünk. Kathy rögtön vevő is volt az ötletre, a geekiai szokások értelmében néztem is a neten egy pubot száz méterre a szállodáról, azt nosza. Út közben felfedeztünk egy másikat is, de ide csak azután tértünk be, hogy kipróbáltunk a Rókalyukat. Itt viszont jó sokáig lehorgonyoztunk, sokkal profibb, hidegebb és citromosabb volt a gin tonic, és a személyzet is lelkesebb volt. Amúgy ez a hely annyira amerikai volt, hogy székek helyett nyergekben ülhettünk — ugyanis azt már tudtam, hogy én mindenképpen a bárpultnál szeretnék ülni. Az este végegyenlege amúgy hat gintonic volt, meg egy isteni, sűrű, cukrozatlan habos cappuchino volt; volt is bennem némi kellemes zsibbadás, mire visszaértünk a szobánkba.

Névnapomra headsetet kaptam, így még hi-techebb módon fogadhatom a hívásaitokat.

Ennyire jó fotózásom még az életben nem volt. Mondjuk ennyire felkészültek sem voltunk még. Egyrészt volt a tavalyi szörny-tanfolyam a Photopressnél, ahol azért a kedves csoporttársak bunkózása ellenére is sikerült megtanulnom a világítástechnika nagyon alapjait (igaz, az utolsó három kurzust inkább skippeltük, annyira rossz volt a végére). Másrészt van már könyvem is a portrétfotózásról, ahonnan nem csak a vakukat kezelni tanultam meg, de az alapvető meg egy picit kevésbé alapvető világítástechnikai trükkök is benne vannak. Harmadrészt idén elég sok időt fordítottunk a projekt előkészítésére; én kerestem még példaképeket, próbáltam őket megérteni, Chloé, a modell meg folyamatosan bombázott bennünket az ötleteivel, amiket szintén meg lehetett beszéni. Úgyhogy, mire megérkeztünk a stúdióba, nekem az egyik világítási scenárió már a fejemben volt, és a másodikról is volt valamelyes elképzelésem.

A hajhoz én ugye egyáltalán nem értek, a sminkhez meg az ékszerhez csak egy picit értek, szóval ezt javarészt ráhagytam Kathyre és Chloéra, elég nagy sikerrel. A világítás beállítgatása viszont javarészt az én reszortom volt, de a technikai finomságokról majd írok a kreatív blogon. Itt talán elég annyi, hogy a harmincas, negyvenes évek filmes stúdióportréit („hollywoodi portré”) szerettük volna leutánozni, némi engedményekkel a kortárs lehetőségek irányába. (Én például nem szeretem, ha homályos a kép.)

Tényleg nagyon jól és olajozottan ment minden, annyira, hogy még maradtak is ötleteim, amit nem tudtam megvalósítani, szóval már a legközelebbi alkalomra is vannak alapötleteim. Ami jó, mert tényleg szeretném tartani magam a fogadalmamhoz, miszerint ha törik, ha szakad, minden hónapban egyszer elmegyek egy stúdióba. Legalább.

Évi azért tud. A halak vize kristálytiszta, a halak ficánkolnak boldogan… csiga egy szál se (úgy látszik azért hatásos volt a hétfői csigakauszt). Szóval most elégedett vagyok. Hosszú hosszú percekig vagyok képes bámulni őket. Most el is határoztam hogy megpróbálom belőni az akvárium biológiai egyensúlyát, hogy ne kelljen pár havonta cserélni a vizet, meg szűrni a trutyit, meg tisztogatni. Ennek érdekében a halak jelenleg két naponta kapnak kaját, hogy a maradékot is mindig megegyék, így nem lesz tele az akvárium alja maradékkal, és a halak is csak annyi trutymót gyártanak, ami épp elég a növények trágyázásához. Majd kiderül mennyire leszek ügyes :).

Azért Try-vel elég sok dologban hasonlóan gondolkodunk, de van kettő amiben teljesen ellentétesen, és ezt nagyon sajnálom. A musical és a strand :). Try számára a strand az mindenről szól csak a vízbe ne kelljen bemerészkednie, de hát én ezt a legjobb indulattal sem tudom strandolásnak nevezni. Számomra a stand az a vízben viháncolásról szól, és nem a pokrócon olvasásból. Mindennek a tetejébe jön az hogy én IMÁDOK strandolni. Pech, mi?

A másik meg a musical. De erről már volt szó. Szóval kétlem hogy valaha rá tudnám venni Try-t hogy megnézzen velem egy musicalt, de ez talán a kisebb probléma… azért musical előadások nélkül még nem forgolódom álmatlanul az ágyban éjszakánként :).

A strandolásról azonban akartam írni már korábban is. Ugye rám jött ez az utazás szervezősdi, és hát ha valamibe belelelkesedik az ember akkor nincs megállás. Szóval leszerveztem egy Sopront jövő hétre, aztán még nyélbe ütöttünk egy Londont májusra. Aztán minap bogarászok neten, és egy blogban egy barlangfürdős blogbejegyzést olvasva meg csapott a lelkesedés, és beütöttem a google-be hogy „barlangfürdő”. Nem sok kellett ahhoz hogy felfedezzem Miskolc-Tapolcát. Aztán jöttek az emlékek. Jó Borsod megyei rokonsággal megáldott lány lévén kismilliószor strandoltam kiskoromban – a már akkor is híres – Miskolc-tapolcai fürdőben. Akkor ugyan még jelentősen lepukkantabb és kisebb volt a repertoár. Aztán most szembesülve a jelennel, a felújított strand komplexummal, és eltökéltem hogy nekünk nyaralási szándékkal el kell oda mennünk határos időn belül. Na Try akkor állított le ,amikor már a szállást foglaltam volna, hogy talán nem ártana átgondolni. Végül is igaza volt. Ha minden igaz alaposan átgondolva az utazást meg tudjuk oldani szinte ingyen is! :) Akkor meg miért ne? Szóval idén – az elmaradt kenutúra helyett – irány Miskolc-Tapolca!

Jó, jó beismerem. Az a helyzet hogy meg is bántam azt a reggeli töltött káposztát. Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött hogy a vasárnap délutáni sziesztánkból felébredve szörnyű fejfájás gyötört, és ezen sajnos Try anyukájánál tett látogatás sem enyhített, úgyhogy korán be lettem pakolva az ágyba, mivel a fejfájás erős szédüléssel és hányingerrel teljesedett ki. Na ekkor tettem ama felelőtlen kijelentést, hogy másnap kímélni fogom a gyomrom. Másnapra azért derekasan jól éreztem magam. Elég korán is keltem – magamtól! – már fél nyolckor kukorékoltam. Reggeli gyanánt pedig semmi más jobb ötletem nem volt, mint a tegnap este megfőtt töltött káposzta hát így történt az eset, amelyet később jól meg is bántam.

A halakat illetően pedig ma letámadtam Évit és akvaristálkodási szaktanácsadást tartottunk. Elmondtam neki a panaszokat, ő pedig felírt néhány ampullát, meg tablettát. Azt mondja nagyon hatásosak. Szóval eléggé felbuzdultam rajta. Tuti kipróbáljuk.

Vasárnap Kathy egy cseppet bágyadtan feküdt le, be is jelentette, hogy kímélni fogja a gyomrát. Ehhez képest a reggelt egy kiadós adag töltött káposztával indította. A délelőttnek aztán két prominens programpontja volt: a csigairtással egybekötött akvárium-pucolás, és algi újabb videófeladatának leforgatása.

A haltakarítás kissé strapás volt, de egyszerűen muszáj volt már meglépni. Egyrészt alighanem egy kicsit túletettük a halakat, így a vizük enyhén sárga volt már. Ennél sokkal nagyobb probléma volt a csigák mérhetetlen túlszaporodása. Kathy kezdetben nagyon oda volt a csigákért, örült is, amikor a haltranszporttal csigák is jöttek — akik aztán nagy szaporodásbba is kezdték, és szépen lelegelték a növények felét. Úgyhogy igen humánus megoldáshoz fordultunk: a halakat kihálóztuk, a vizet leeresztettük, az akváriumot kisikáltuk, hogy megszabaduljunk a csigapetéktől, a köveket meg csigástul kifőztük, jó alaposan. (Ez amúgy elég finom húsleves-szagot keltett a lakásban. Szinte kedvem támadt a csigaevéshez.) Most ismét szép tiszta az akvárium, bár az apróbb szemcsék ülepedésére még várni kell.

A videó eléggé lefárasztott, a délutánra tervezett filmezés a Vimeo Make it interesting projektjébe például teljesen elmaradt, de már fotózni sem volt erőm elvonszolni magam. Sőt, igazából semmihez sem volt kedvem, amikor Kathy végül megszánt, és elcipelt moziba az új Fast and Furious filmre. Ez nem volt se több, se kevesebb annál, mint amire épp szükségem volt, meg az este is elég szépen eltelt vele, szóval végül is nem hagytuk hogy a húsvét vasárnapidélután-feelingbe fulladjon. A videó amúgy nem sikerült olyan nagyon rosszul, bár még töröm a fejem, hogy algi tanácsai után újravágjam-e.

Ajtó, 3. változat from Trychydts on Vimeo.

A húsvéti cuccok húsvét hétfőre el is fogytak szépen, szóval mától ismét hétköznapi kaját eszünk. Feljegyzés magamnak: jövőre felesleges beijedni egy háromkilós parasztsonkától. Elfogy az.

És tovább folytatódik a mozgalmas életkedv. Pénteken családi vacsora, de erről már Try írt. Aztán szombaton ő Csabival találkozik, de előtte még nosztalgiaként elugrunk az Infóparkban lefotózni – kis híján pont ugyanakkor – azokat a cseresznyefákat, amiket anno 2006-ban az újság címlapjára fotóztam.

Úgy látszik idén hamarabb virágzik a cseresznye. Én már rég végeztem, mikor még Try javában videózik, úgyhogy a gépemmel való szórakozással foglalom el magam.

Végül végigheveredem a fűben, és csak élvezem ahogy hullanak rám a szirmok. Try találkozójának időpontja közeledtével felkerekedünk, én egy darabon elkísérem őt aztán irány haza. Többek közt  tervbe véve egy körömlakkozást, egy hajmosást, és egy borsóleves főzést. Kicsit később félig lakkozott körmökkel, vizes hajjal, és egy félkész levessel a tűzhelyen Chloéval telefonálok, amikor is mondja hogy talán ne telefonon trécseljünk ennyit, hanem menjek el vele az IKEA-ba. Vicces de ha sétálhatnékunk támad, akkor egy bútorüzlet remek megoldás erre. A KIKA-ban is anno képesek voltunk eltölteni egy fél délelőttöt, úgy hogy két extra kényelmes fotelben heverésztünk végig – szinte vártuk hogy mikor szólnak ránk, de nem szóltak. Most is ücsörögtünk néhány helyen, végül fél kilenckor még beültünk az étterembe hogy megmutassam Chloénak milyen a világ legfinomabb svéd mandulatortája. Sajnos azzal nem számoltam hogy este fél kilenckor ilyeneket már nehezen mutogathatok neki, így beértünk egy répa illetve Chloé egy tejszínes tortával. Meg ittunk hozzá grapefruit, áfonya, és narancslevet. A grapefruit utolsó kortyát jól vissza is küldtem a pohár aljára. Sosem rajongtam a takonyállagú sűrű szmötyikért, amik egy nem jól felkevert oldott szirupos ital alján találhatóak. Mindenesetre Chloé nagyon tudta díjazni a rajzfilmbe illő jelenetet. Végül ránk telepedett valami megérzés, hogy talán nem ez a város első non stop bútorüzletháza, úgyhogy megérdeklődtük mikor zárnak. Hát most. Közben Try telefonál hogy végzett Csabival, van e kedvem találkozni vele. Odahívtam az IKEA-ba, úgyhogy végül onnan együtt indultunk haza. Aztán már nem is emlékszem mi történt. Asszem aludtunk vagy valami ilyesmi.

Másnap az én kezdeményezésemre reggel a városligetben sétáltunk egyet, de nem volt víz a mederben, ez eléggé lelohasztotta a kedvem. Aztán még beültünk egy cukrászdába süti-fagyi kombóra. Otthon el is nyomott minket a reggeli friss levegőn lét, úgyhogy jól be is aludtunk. Én ébresztgettem Try-t fél hat körül, hogy nem hétre vagyunk-e hivatalosak az édesanyjához? De igen, valami olyasmi. Úgyhogy gyorsan főztem neki egy kávét hogy észhez térjen és útra kerekedtünk.

Most meg ma reggel van. Én meg mindhárom szabadnapomon olyan őrült korán keltem hogy megdöbbentő. Egy másik bejegyzésben majd értekezem Miskolctapolcáról is. Napok óta az jár a fejemben, pedig előttünk van még egy Soproni, és egy Londoni kiruccanás is. Azt hiszem túl belelovaltam magam ebbe az utazásszervezésbe. Ha egyszer az ember elkezdi, nehéz abba hagyni…

Tegnap elég hosszú idő után mozin/szerepjátékon kívül is találkoztam Csabival. Szokás szerint péppé verődtem Warcraftban, de legalább megint gazdagabb lettem pár tanulsággal.

Nagy büszkeségem: egy vírus sincs a gépemen. Kathy nemrég futtatott egy NOD32 tesztet a gépén, és talált is mindenfélét viszonylag szép számmal. Ez egy kissé bogarat tett a fülembe — oké, hogy én évek óta használom az amúgy ingyenes Clamwint, de tulajdonképpen még soha nem teszteltem, mennyire hatékony. (A Windows kebelére való visszatérésem után először a Kaspersky Antivirust vettem meg egy évre, de mivel 0 db érdemi riasztást produkált, inkább áttértem az ingyenes megoldásra.) A jelek szerint éppen eléggé: vettem én is egy hónapos NOD32 licenszet, és a kontroll ott is negatív eredményt hozott. Mondjuk persze én egy elég óvatos felhasználó vagyok, nem szoktam vicces, egymilliárd példányban szétküldött csatolmányokat megnyitni, nem szoktam megadni semmilyen  jelszavamat, ha erre kérnek pánikhangulattól izzó levelekben kommunikáló ismeretlenek, és nagyon megnézem, kinek is mikor nyomjak oké gombot. Persze tudom, hogy így is becsaphat a mennykő akármikor (a munkahelyen már a munkámat is sikerrel blokkolta féregvírus), de itthon egyelőre, úgy látszik, az eddigi megoldásaim is elegendőek.

Tegnap édesanyámnál voltunk húsvéti vacsorán, remekül sikerült, érdekes módon még mindig nincs elegem a tojás/sonka/friss zöldség kombinációból. Mi több, hazafelé azt is megbeszéltük Kathyvel, hogy időnként mindenféle húsvéttól függetlenül is főzhetnénk sonkát. Legyen ez a húsvéti fogadalmam.

A hétvégi kreativizmus jegyében csináltam egy videót is, a változatosság kedvéért cseresznyefákról. Még mindig inkább amolyan basic gyakorlat, de komolyan igyekeztem megfogadni minden tanácsot, amit eddig kaptam.

Cherry Tree from Trychydts on Vimeo.

Technikai fejtegetések a Lectus Kreatív Blogon.

Az utóbbi időben olyan furcsán éreztem magam. Mintha egy nappal magam előtt járnék. Megbeszélem a nyomdával, hogy a céges kiadvány 14-re kell. Aztán nézem: 14-e hétfő. Biztosan elfelejtettem, hogy 14-e húsvét hétfő, de azért valami mégis zavar, mert kifejezetten úgy emlékszem, hogy ezt igyekeztem nem elfelejteni. A találkozóim időpontjai is így csúszkálnak — a nap persze marad, csak a dátumok csúszkálnak össze-vissza. Míg végre tegnap, a családi vacsorán, amikor elkezdem kérdezgetni, hogy akkor most mi lesz május másodikával, mert akkor akár le is mehetnénk a farmra, mindenki csak néz rám, aztán Kathy édesapja csak megkérdezi, hogy én most 2008-ról vagy 2010-ről beszélek. Merthogy május elseje, azt tuti péntek, hiába mutogatom a telefonba épített naptáramat. Nézem, nézem: 2008-rólbeszélek. Beállítom a naptáram (alighanem egy akkupiszka közben jött rám egy pillanatnyi elmezavar), és szinte hallom, ahogy helyrekattan a valóság.

A húsvéti vacsora amúgy — a némiképp rendhagyó időpontot nem számítva — remekül sikerült, úgy látszik, sikerült folytatni a tavaly teremtett hagyományt. Sonkából úgy látszik, mégsem lett volna túlzás egy három kilós parasztsonka, de múlt héten, amikor piacoltam, még elég szürreálisnak tűnt, hogy egy olyat főzzek meg. Sonkaízű tojással viszont el vagyok látva egy ideig.

Kedden (látszik, mennyire maga alá temetett a kiadvány) Sssz-el találkoztam, elvitt egy zöld teázóba, ahol egy ismertebb alternatív zenész szolgált fel nekünk. Sssz-t még régebbről ismeri, a főiskoláról, én meg az igazi nevét nem is tudtam, csak a művészt. De ezzel csak itthon szembesültem, amikor rákerestem a Google-ben.

Ma meg Csabival találkozom, persze csak az immáron szokásos piacolás (úgy látszik, annyira tényleg nem estem messze a fámtól) meg némi délelőtti művészkedés után.

Tegnap abban a fantasztikus megtiszteltetésben lehetett részen, hogy tizenhárom órát dolgozhattam a már most döglött kiadvány-projekten. Közben fél kézzel főszerkesztőt kellett nevelnem magam fölé az erre predesztinált kollégából, akinek ez nem ment olyan nagyon magától értetődő természetességgel, bár az utolsó két óra már viszonylagos összhangban telt el. (Azért még mindig nyilván sehol nem volt a Mestertől, életem első főszerkesztőjétől.) Most már csak a felsővezetői jóváhagyások tucatjai vannak hátra, aztán mehet az anyag külföldre, utána meg a kukába. Ye.

Mindegy, nézzük a dolgok pozitív oldalát: így legalább láttam reggel hat órás fényeket, meg tudtam csinálni ezt a cseresznyevirágos fotót, ráadásul pont azon a környéken, ahol Kathy is csinálta annak idején az övét a címlapra, amikor én voltam az ő főszerkesztője. (Ha már letöltitek a pdf file-t, érdemes az én köszönetnyilvánításomat is elolvasni a második oldalon.) Mondjuk akkor még vagy fiatalabb voltam, vagy lelkesebb, mert régen semmi gondot nem okozott, ha csak átöltözni tudtam hazamenni, és az irodám asztalán kellett töltenem az éjszakát.

Ami azt illeti, én is teljesen el vagyok szállva a tavaszi frissességtől. Annyira, hogy kábé telejesen hanyagolom a nagyjában-egészében amúgy is csak magamnak felállított dresscode-ot, és úgy járok munkába, ahogy kényelmes (azért nem pólóban, az nagyon súlyos devolúciós lépés lenne, ha már kábé fél-egy évtizede rászoktattam magam az ingre). Egy ideje már irigykedem a lazább kollégákra, akik kockás ingben meg farmerban jönnek be, de végül két végső impulzust is kaptam, amely végül visszavett egy kicsit az elmúlt egy év vászonnadrág-zakó rutinjából. Az egyik a második legfrissebb középfejesünk, aki egyébként simán játszhatna valami kőkemény zsarut egy súrlósabb akciófilmben, és aki flanellingben és kopott farmerban állított be az egyik partnernél tett prezentációra, a kölniillatú, élére vasalt, pengemosolyú céges alakok közé. A másik a második számú közvetlen főnököm, aki rózsaszín-fehér csíkos felsőben vett részt egy sajtókonferencián. Róla még Liz is elismeri, hogy normálisan öltözik, szóval azt hiszem, őt nyugodtan tekinthetem hivatkozási alapnak. (Persze nem szó szerint a rózsaszín-fehér csíkos, puha pamutfelső, hanem az általa szimbolizált informalitás tekintetében.)

Technikai fejtegetések a Lectus Kreatív Blogon.

Ez is ritkán fordul elő velem. Megyek haza, és ahelyett hogy a minél előbb érjek haza életérzés öntene el, inkább letelepedek a lépcsőházzal szemközti padra, és élvezem a langymeleg szellőt, a meleg esőcseppeket és fullgiccs… hiába, egyszerűen beleszerettem ebbe az idei tavaszba. Olyan üde közérzetem lett tőle hogy na!

Az előbb Olgi jött ide, hogy menjünk le az automatához. Meglobogtattam előtte az 1 literes jéghideg CocaColámat jelezvén hogy kihagyom az akciót, két másodperccel később pedig gyorsan felkiáltok: megyek megyek!

Naná hogy megyek! Ilyen szép időben átvágni az udvaron? Mindent megér! Lekísértem az automatához, vittem a Colácskámat, és miután beszerváltuk Olgi hosszúkávéját körbe sétáltuk az egész telepet csak hogy a friss levegőn legyünk, és maximálisan kiélvezzünk. Hát isteni ez az idő. Talán tényleg a 2006-os volt legutoljára az a tavasz, amit ennyire élveztem.

Akartam írni arról is hogy mennyire imádom ezeket kéthetente leszervezett groupos szerepjátékpartikat nálunk, de ahogy belegondoltam most így nem tudom szavakba önteni. Talán a legkifejezőbb ha azt mondom: NAGYON! Marhára bele tudom magam élni, és a társaság is tök jó.

Azt hiszem ismételten befejeztem a Gastroyallal, ezúttal véglegesen. Egyrészt mert a harmadik vagy negyedek hét után olyan egysíkúnak, szürkének és műanyagnak tűnik az ízvilága, hogy az utóbbi héten már nem egy kaja a kukában végezte, pedig nem vagyok az a finnyás alak. Másrészt mert tegnap megcsinálta velem a futár, hogy vadragu leves helyett itt hagyta nekem az őszibarackkrém levest, mert valahol korábban odaadta az enyémet valaki másnak. Azért valljuk be a vadragu leves mégsem helyettesíthető őszibarackkal. Fel is hívtam a központot elmondtam hogy gondolom rossz kaját hagyott itt nálam a futár jöjjön vissza és cserélje ki. A központos kisasszony kérte hogy diktáljam be az azonosítómat így könnyebben megtaláltja az adatlapomat. Mondom neki szívesen bediktálom ha megmondja hol találom meg (honlapon, e-mailben etc.). Hát az csak az ő rendszerükben van meg. Röhögök. Így aztán könnyen ki tudom találni hogy az ő rendszerük milyen iktatószám alá sorolta az azonosítómat. Felhívja a futárt, mondja neki mi a pálya. Futár közli vele hogy már odaadta másnak a kajám nem tud visszajönni. Telefon le. Csaj mondja mi van, aztán megkérdezi, akkor elfogyasztja azt amit kapott? Mondom nem, mert nem ezt rendeltem. Jó, akkor tegyem hűtőbe a levest, és holnap a futár visszaveszi és visszaadja a pénzem. Természetesen hűtőt azóta nem látott a kaja, de a pénzem vissza kaptam. Azért a nő a végén lediktálja az azonosítómat hogy legközelebb könnyebben megtaláljon a rendszerben. Természetesen nem írom fel. Továbbá ma keresem kutatom hogy hogyan is lehet megrendelést lemondani, de nem találok semmi erre utaló információt. Végül megint felhívom őket és megkérdezem. Ja, hát az nagyon egyszerű. Nyomja meg hogy mínusz egy mennyiséget szeretne és küldje el megint a megrendelést. Na ez azért szerintem nem olyan egyértelmű – és nem csak nekem. Igazán odaírhatnák valahova a honlapra.

Azt hiszem, nekem tényleg érdemes tanácsot adni. Még nincs egy éve, hogy Peti egy bulin azt ajánlotta, hogy indítsak fotós blogot, és lőn, a mai nappal hivatalosan is elstartolt. A tervek szerint Kathy elsősorban designeri, én pedig leginkább fotós tudományomat osztom majd meg a nagyérdeművel, már ha egyáltalán tudománynak lehet ezt nevezeni. Mindenesetre a jövőben a fotózás mellett észosztás is várható. Hogy egyszerűbb legyen a dolog, a fotókat persze ide is felteszem majd, de a rizsát, azt majd a Lectus blogon nyomom majd hozzája.

Semmi kedvem nem volt írni az elmúlt bő egy hétben. Ennek elsősorban két oka volt. Az egyik, hogy kicsit rám telepedett a depressziózis a munkahellyel kapcsolatban. Kaptam egy feladatot, amiről jeleztem, hogy kétféle színvonalon lehet tisztességesen megoldani. Én tördelő vagyok és nem grafikus, ha valaki professzionális designt szeretne a kiadványának, akkor ne velem designoltasson. Ezt persze titkolni sem szoktam. A melóhelyen viszont salamoni döntés született: csináljam én, az nem jár többletköltséggel, cserébe viszont legyen profin megdesignolva. Köszi. Végül ettől az elvárástól nagyjából sikerült eltekinttetni a belső megrendelői kört; cserébe előkészítettem a tárgyalásokat a profi grafikusgárdákkal, akik majd versenghetnek azért, hogy tervezzenek egy következő kiadványt. A mostani meg kimegy egy (a mellékfőnök számára) elfogadhatatlan, de immáron megkerülhetetlen átmeneti designnal.

Persze ez csak a nagyobbik probléma, mindemellé jön ezer kisebb is, szelektíves süket projektkoordinátorral, sok apró technikai nehézséggel, és a végletekig passzív, ám a buliban paradox módon nagyon durván érnintett partnerekkel. Ennek következtében a munkaidőmet hol tervezéssel, hogy stockfotó-, hol nyomda, hol pedig grafikus-vadászattal töltöm; tényleg külön öröm, hogy a munkám kilencven százaléka per definitonem tökéletesen értelmetlen és hasznontalan. Ha ez nem lenne elég, egy webdesign-projektbe is sikerült belebonyolódnom, szóval, amikor nem a kiadvány miatt stresszelek, akkor weblapot szerkesztek. Mivel most először kell mással is együttdolgoznom, minden dokumentációs tippet felhasználtam, amit Maulistól tanultam még anno. Self-dokumentált és általam is agyondokumentált kódot sikerült előállítanom, remélem, minőségi kifogás legalább ezzel nem lesz.

És ha már hazakeveredtem, akkor inkább a Lectus Photo/Design honlapját szépítgettem, illetve ugye a blogot terveztem. Ismét egy full blogot/honlapot kellett behegesztenem WordPress alá, nagyjából-egészében a semmiből, bár azért most már újrafelhasználhattam némi kódot az Elkerített Városból. Ennek ellenére azért volt pár kihívás, amihez — kellően megalapozott PHP-tudás híján — a netről kellett összekotornom a dokumentációt. Mindegy, most áll a dolog, remélem, nagy gond nem lesz vele egy darabig.

A hétvégén voltam a húgoméknál édesapámat köszönteni; ismét villantottunk egy citromtortát, illetve a fantáziadússág jegyében vettem neki valami extrább fekete teát az egyik bejáratott teaházamban. Christopher Prücsök továbbra is aranyos, illetve, ahogy fejlődik az agya, úgy egyre aranyosabb. Sikerült megint továbblépni a nagybácsi-elfogadási skálán: immáron a kezembe adja a labdát, nevet, ha csak egy kicsit is máshogy kapja vissza az előre megkoreografáltnál, odajön, ha hívom stb. A húgomék amúgy elég alternatív vendéglátást prezentáltak: elárasztottak minket eperrel meg pogácsával, aztán, amikor éppen kritikusra fordult volna a helyzet, gyorsan telefonos segítséget vettek igénybe, és megidéztek egy pizzafutárt a környékről.

Mi pedig turbó fokozatba kapcsoltuk a főzést Kathyvel. A napi görcsölde helyett hetente járok piacra, finomabb is meg olcsóbb is, ráadásul egy hétre előre kell gondolkodni. Így nem kell munka után vásárolni, mindig van itthon kaja, sőt, vinni is lehet belőle. Most pl. csirkepaprólék leves és töltött paprika várja full készenlétben az elfogyasztást, de a későbbi pánik megelőzésére már marinálódik a hűtőben egy szójás-ananászos karaj. És akkor a húsvéti vacsoráról, amit ismét szülői körben tervezünk elkölteni, még nem is beszéltem.

Nah, ahogy megérkezett a tavasz én is kibújok a gubóból. Ez a tavaszelő szeles-hideg idő teljesen begubóztatott. Nem volt kedvem semmihez. Napokon át tudtam volna aludni a behúzott függöny mögött, de tegnap, amikor Tryvel közös megegyezéssel amellett döntöttünk reggel hogy nem kell kabát… hazafelé boldogan konstatáltam, hogy valóban semmi szükség rá. Ma pedig minden kiteljesedett.

Látom milyen szépen süt a nap, úgyhogy Olgit leinvitáltam az autómatához egy jéghideg CocaColára. Útközben megjegyzi, hogy nem érzem a waffel illatát? Nevetek. Strand szag van. A telep udvarán strand szag. Abszurdum, és mégis. Visszafelé menet Évi kapott el hogy csatlakozzak hozzá a konyhába. Beszélgettünk egy sort a kajaimádatunkról, és konstatáltuk hogy mindketten szívesen zabálunk ha arról van szó. De most majd jön a nyár, ami ugye elveszi az ember étvágyát, meg jön a gyümölcs meg zöldségszezon, ami meg valahogy felfrissíti az ember életkedvét. Már tegnap is miután hazaértem meleg étel helyett inkább gyümölcssalátát rittyentettem magamnak, csak mert azt kívántam. Aztán elmeséltem Olgi strandját Évinek, aki totál felbuzdult rajta, úgyhogy vad „miért jó a nyár?” játékba kezdtünk, és a strand imádott zajával zártuk a sort végül, csak mert kicsit lelohadt a lelkesedésünk az iroda falait látva. Ez ugyanis nem egy strand (még akkor sem hogyha az udvaron félrevezető illatok terjengenek). Szóval kicsit sóvárogva vissza blattyogtunk a helyünkre, én pedig betermeltem a jéghideg Coca Colámat a „nyárra való” tekintettel.

Amúgy a „nincskedvemsemmihez” gubóból, más miatt is távoznom kellett. A portfóliómat el kellett küldenem valakinek, úgyhogy az oldalakat lapozgatva elfogott az alkothatnék. Mondhatni napok óta templéteket gyártok, csak mert feldob. Az ötletek dőlnek belőlem, az pedig mindig jó. Szeretem feneketlen kútnak érezni magam. No, meg kicsit buzdulgatok az új Lectusos honlapunk miatt is, amit Try épp renoválgat, méghozzá egyenesen bele egy wordpress motorba. És akkor már akciódúsabban fog működni, mert van néhány tervünk vele. Pofozunk bele némi hasznos információt. Én pedig szívesen. Mármint grafikai részről, hiszen fotótechnikában mégiscsak Try van otthon. Én inkább érzéssel működöm ha fotózásról van szó, és elbíbelődöm némi tükörreflexes alappal.

Szóval ahogy kisüt a nap, megjön az életkedvem is, ami pincebogár létemre nem is kis teljesítmény.