Kábé amióta ismerjük egymást Kathyvel, tervezgetünk egy közös angliai utat. Ugye én akkor voltam másodszor, amikor még éppen csak összeismerkedőben voltunk, aztán volt neki egy üzleti útja, de oda meg értelemszerűen én nem mehettem. Aztán közbe jött minden, ami szokásos: kevés pénz, új munkahely, megszűnt munkahely, álláskeresés, próbaidő, más programok, szervezési nehézségek. Most megcsapkodtuk az asztalt, vállaltuk a Wizzair vicces kedvezményes jegyszolgáltatási rendjét (naponta változó kedvezményes járatokkal), és összehoztunk egy foglalást. Úgyhogy májusban London, baby, ahogy a nagy klasszikus mondaná. A szállás még alakul. Rögtön tele is lettem tervekkel, hogy mit kell még addig beszerezni, elintézni, hogyan a legcélszerűbb összeállítani a kézipoggyászt, hány cidert fogok legurítani, és vajon visszatalálok-e még abba a remek pubba, ahol Baluval voltunk? Meglepő, de vissza szoktam, akármilyen béna tájékozódó is vagyok.

Tegnap még mindig abszolút a Dogs in the Vineyard hatása alatt voltam. Ennyire súlyosan régen szippantott magába világ, még ma is felbukkant bennem némi utóérzés-féle. Tényleg nagyon bejött nekem ez a játékstílus, és nagyon remélem, hogy lesz még folytatás, immáron némi gyakorlattal megerősítve.

Algi ráállt, hogy megpróbál kivezetni abból a mélységes mély, reménytelen sötétséből, amiben a videókamerámmal bolyongok már egy ideje. Meg is kaptam az első feladatot, ma munka után neki is estem, röpke háromnegyed óra videózgatás, pár óra vágás és Movie Maker szelidítés után elő is állt az első eredmény. Nyilván nem az a darab, amit az ember később előszeretettel mutogat, de nekem ez az első késztermékem, amitől nem érzem rosszul magam, amit legalább mint első próbálkozást fel merek vállalni. Meg is osztom mindenkivel, ha valaki esetleg kommentelni szeretne, hát nosza.