Na, amikor effektíve elkezdtem csinálni a levest, akkor már éreztem, hogy itt hézagok lesznek. Először is: ránéztem a főzési időkre, és látom, hogy ismét fellép majd a szokásos időanomália. Nem tudom, Amerikában miben vagy mit főznek, de ami ott egy-két perc, az nálam 5-10 perc, minimum. Mindegy, gondoltam, ebben legalább van rutinom.

A másik: az amerikai levesek egy tetemes része azzal kalkulál, hogy majd egy levesért én a teljes konyhai apparátusomat mozgósítom: négy különböző edényben készítem elő a szilárd és a folyékony hozzávalókat, és egy precíz főzési-érlelési folyamat során egyesítem ezeket egy egységes masszává. Na persze, meg egy zsák tévémaci. Főzzek babpürét, tegyem félre, főzzek erőlevest, tegyem félre, szottyasszam meg a szilárd dolgokat (egy részüket), öntsem rá a babot, adjam hozzá a szilárd hozzávalókat, majd adjam hozzá az erőlevest, adjak hozzá még szilárd hozzávalókat, a végén pedig bazsalikomozzam meg.

A harmadik: az amerikai hozzávalók nagyon nem egyenlők a magyar hozzávalókkal. Vagy a fehér bab nálunk babízűbb, vagy az amerikaiak szeretik a babízű minnestronét, nekem mindenesetre még egy kis doboz paradicsomkonzervet is hozzá kellett adnom, hogy olasz íze legyen, friss bazsalikomból meg kábé háromszor annyit adagoltam bele, amennyit a recept javasolt.

Az egész egy röpke két és fél-három órás projekt volt, mire kész lett, persze rég megvacsoráztunk, mi több, a vacsorapartnerem el is aludt, úgyhogy az éles tesz ma este várható. Ami nem baj, mert lesz ma elég házimunkánk, nemhogy még főzni is kelljen.