Valahogy, amikor Try valamiről negatív kritikát mond (vagy nemkritikát :)), akkor olyan érzésem támad hogy nekem muszáj azt a könyvet elolvasnom, azt a filmet megnéznem, míg pozitív kritika esetében ez nem így van. Az azt jelenti hogy minden úgy működött ahogy annak működnie kellett. Az meg nem olyan érdekes. De az hogy valaki elemzés alá vet valamit, és aztán kijelenti hogy ez meg ez nem működik, az már sokkal érdekesebb. Vajon mért nem működik, vajon hogy nem működik…? Kíváncsi leszek.
A Maffia-klubbal sem voltam másképp. Try már sokadik nekifutás után tette le pihentetni a könyvet hogy olvashatatlan, hát én is belekezdtem azzal az elhatározással, ha belepusztulok is elolvasom.
Az alap sztori ugye az lenne, hogy van a Lajos, aki egy 12 fős társaság egyedüli férfitagja. Aztán eltelik néhány év, a társaság pedig így vagy úgy feloszlik. Lajos a világ különböző pontjairól írogat leveleket egy ideje. Gyanús levelek ezek. Mintha nem is Lajos írná. Főszereplőnk Ágota gyanújából kiindulva nyomozni kezd. Talán már nem is él a férfi, csak valaki csúnya tréfát űz velük. Hát elhatározza magát, hogy az ügy végére jár, és Poirot-i módszerrel szépen igyekszik mindenkit végiglátogatni a társaságból, hogy egyéni kis párbeszédek révén kiderítse az igazságot. Vajon az egykori társaság tagjai közül űzi valaki ezt a csúnya tréfát? Majd ő rájön!
Az egész történet Lajos oldalakon keresztül hullámzó leveleivel kezdődik. A levelek összefüggéstelenek, habár ez esetben ez még oké is, hiszen pont ez a történet alapja. Az Ágotában ébredt gyanú, hogy a leveleket különböző emberek írják, de mindenesetre sem Lajos. Ám a későbbiekben… ahogy Ágota végigjárja a lányokat hogy elcsevegjen velük Lajosról – kinél nyíltan, kinél burkoltan – csevegés helyett valami teljesen mást kapunk. Egyiküktől leveleket, a másik regényt írt a történtekről, aztán kapunk még novellát, naplót, abortusznaplót, öngyilkostól búcsúleveleket – mindenki grafomán, jeee! -, és amikor gúnyosan felhorkanok Try-nek hogy ezek után már csak egy diktafonfelvétel, egy színház darab hiányzik, meg egy verses kötet hiányzik, akkor a diktafonfelvételt megkapom, a színházi darabot és a verses kötetet meg csak majdnem. Nevetünk rajta egyet, én meg tovább olvasok.
Már értem mért nem tudta Try végig olvasni. Valójában már Lajos hullámzó leveleinél értettem. Egyszerűen nem köti le a figyelmemet. Olvasom a mondatokat, a sorokat, de az agyam meg valahol teljesen máshol jár. Nem jó így olvasni. Minden újabb fejezetnél remélem hogy nem jön több levél, novella, meg kisregény, hanem végre elkezdődik valami cselekmény, valami amitől elkezdhetek végre gyanakodni valakire, vagy izgulni valakiért, de leginkább arra gyanakodom hogy Ágota téved, és Lajos él. A lányok által közvetített sztorik zöme fárasztó, néhol összefüggéstelen, máshol nehezen átlátható történetek ezek, néhány üresjáratba beleszőve Lajos figurája, de az is csak azért hogy ott legyen. Semmi esélyt nem enged arra, hogy az ember magától is agyalni kezdjen a feltételezett gyilkoson, nincs cselekmény, amibe kapaszkodhatna.
Élettörténetek ezek, sablonos karakterek élettörténetei. Szinte mindegyikre rá lehetne húzni egy gyártószalagról lejött bádogdobozt a rá jellemző személyiséggel megcímkézve. És ez főleg abból következik hogy a karakterek végletesen szélsőségek. Aki szereti a fánkot, az nem egyszerűen csak szereti a fánkot, hanem egész nap fánkot zabál.
A végén beindul a történet, végre érzem hogy jön az akció, vagy valami, erre a regény véget ért. Ágota ugyan leleplezi a tettest, de azzal a módszerrel, ahogyan végül megoldotta már a legelején is megtehette volna.
Ráadásul a végén egy csomó kérdésre, amik a regény során felmerültek bennem nem is kapok választ. Néha úgy érzem azért, mert egyszerűen ki sem lettek találva ezekre a kérdésekre a válaszok. Az író egyszerűen nem dolgozta ki. Ezekre az eseményekre ráhúzta azt a bizonyos sejtelmes szürke ködöt, és higgyen mindenki, amit akar.