Hát én meg olyan vagyok mint a mosott k@ki. Még érzem a reggeli gyűröttséget, és még mindig sopánkodom hogy a nyolcórás munkaidő sok. Még akkor is ha az ember a nyolc órában nem dolgozik non-stop. Így még értelmetlennek is érzem. Szerencsére a héten kitűnően sikerült lefoglalnom magam mindenféle értelmes dologgal. Néha Olgival felsóhajtunk és nyomin levánszorgunk az autómatához. A várt hatás elmarad. A friss levegő jól esik.

Az iroda klímája pedig nem változott nyár óta. Nyáron 40 fok volt. Most is. Úgy látszik minket nem érint a gazdasági válság, mert a fűtésen tuti nem spórolunk. Én meg ugye tiszta szívemből utálom a meleget. Mindegy… épp egy ventilátorról ábrándozom. Pár ezerből kijön.

Olgival továbbá konstatáltuk hogy a főnök mostanában nemigen foglalkozik velünk. Ránk bízza a döntéseket, mi meg elvagyunk így is. Ennél jobban meg semminek sem örül egy grafikus. Hogy ez mitől van így, merthogy másfél éve, még mindent csekkolt nagy buzgalommal, mostanában nemigen. Lehet hogy csak a bizalom jele, ami jó. Azóta nem is csesztünk el semmit. Előtte azért előfordult. De az is lehet hogy mi is rutinosabbak lettünk.

Ha már meleg, sikerült egy kis Hawaii hangulatot csempésznem a délutánomba. Randy Edelmantól hallgatom a Six days, seven nights zenéjét. Az a baj hogy mostanában olyan zenét hallgatok – ha egyáltalán hallgatok, ami nem jellemző – amitől futhatnékom támad. Este lehet hogy lesz is belőle valami. Elvégre a Dr. Szöszi óta tudjuk – néhányan már előtte is – hogy a mozgás endorfint termel. Az meg rámfér. Mint említettem olyan vagyok, mint a mosott k@ki.