Nem is tudom, mikor vártam már ennyire a hét végét, mint most. Kvázi semmihez nem volt kedvem, legszívesebben mászkáltam vagy itthon szöszmötöltem volna. De azért összeszorítottam a fogamat, és mindent megcsináltam, ami idénre generálódott feladat volt nekem, így hétfőn leliismeret-furdalás nélkül próbálkozhatom újra ezzel a munkába járásosdival. 

Sean Connery költözik, kábé egy évre felszippantja a belvárosi központ. Amikor ilyen közel csap le hozzám a végzet, akkor azért nagyon örülök, hogy végül nem sok vált be A. aggodalmaiból. Nem szippantottak le a központba, maradhattam itt, ebben a külső csapatban, szakmailag is elég széleskörű dolgokkal foglalkozhatom, és továbbra is a régi ebédelőhelyemen ebédelhetek. Persze ez elsősorban nem A., hanem inkább én aggoldalmam volt — most túl azon, hogy mennyire otthonos érzés egy régi jó helyen falatozni, az adagok és a választék is sokkal jobb, mint az egy évvel ezelőtti alternatív helyen volt.

Egyre többen mondogatják, hogy sokat fogytam. Mivel leginkább olyanok, akivel az udvarias szia-szián kívül semmiféle kapcsolatom nincsen, ezért hajlok rá, hogy adjak a szavukra. Jó ezt hallani, remélem, azt már nem kell megérnem, hogy egyszer csak azt kezdjék el mondogatni, már megint felszedtem egy pár kilót.

Ma a nagyfőnök bekért magához, hogy tájékoztassam pár szakmai kérdésről, és hirtelen azt vettem észre, hogy elég személyes irányba terelődött az ügy. A lelkemre kötötte, hogy csináljam meg a nyelvvizsgát, illetve joghallgatói terveimet is elég lelkesen fogadta. Ami jó dolog, végül is azt is mondhatta volna, hogy reméli, hogy ez a munkahelyen töltött időt nem befolyásolja majd. Azt is nagyon szeretem ebből a helyben, hogy nem övezi fétis a túlórát. Mindenki szemrebbenés nélkül hazamegy már késő délután; aki meg nem, annak dolga van. Ha dolga van, hát dolga van, de nem kísérik lépteit elismerő hümmögések főnöki körökben, és senki sem csettint rosszallóan, ha egyszer csak aztán mégis hazamegy.