Az optimisták pofára esnek

kzt | | | 2009., január 08., 8:52 | | | Kategóriák:

2 hozzászólás

Könnyelműen vadonatúj akváriumunk berendezését nem üvegpróbával kezdtük, hanem bízva abban hogy minden rendben van, szépen berendeztük és feltöltöttük vízzel. Sajnos csak 1 óra elteltével vettem észre, hogy itt valami bizony nem klappol. A fiókos szekrény tetejéről ugyanis – ami jelenleg épp akváriumunk otthonául szolgál – csepeg a víz. Odamegyek, fogok egy törölközőt, letörlöm. A víz lassan újragyűlik megint csöpögni kezd. Elkeseredve konstatáltam Try-vel a hírt. Szivárog. Aztán elkeseredve pakoltuk üresre az akváriumot, végül elkeseredve sütöttem meg a pizzát. Ma pedig elkeseredve hívom fel a boltot pontban 10 órakor, és kérek tőlük instrukciókat a további teendőkkel kapcsolatosan.

Try-vel tegnap közöltem hogy sok paradicsomot eszik, és mellette megutáltam a paradicsomot. Már a salátámból is kikotrom. Ő persze el volt szállva a gyönyörűségtől, hogy tényleg sok paradicsomot eszik, mert az jó dolog. Na meg be van sózva a halaktól. Ugye nekem van egy hordányi Xyphom otthon, akik alig várják hogy beköltözzenek új otthonunkba – igen, láttam a tekintetükön! Tehát a halrakomány nagy részét én szállítom. Viszont mint kiderült Try gyerekkora óta vágyik akváriumra, hát ő meg gyerekes lelkesedéssel óhajtja megvásárolni saját talajszinten élő kis porontyait. Nem állok az útjába. Csak egyet kértem tőle. Diszkréten. Nyomatékosan. Sokszor. ALGAEVŐ LEGYEN!  (A csigáimat meg nem szereti. Azt mondja eltakarják a kilátást. Most szánalmat érzek szegény kis csigák iránt :(.)

Re: Álomhelyszín

kzt | | | 2009., január 08., 8:33 | | |

Én csak azt szeretném tudni Balu, hogy engem mért nem hívtál meg? Talán megsértettelek valamivel? xDDDD Látod, látod? Most otthon ültem és vacsorát csináltam Try-nek, és vártam hogy hazajöjjön :).

(Lelki szemeimmel már látom, ahogy a bocsánatomért esedezel x))

Álomhalál

algi | | | 2009., január 08., 1:05 | | | Kategóriák:

Én és a családom egy aprócska lakásban élünk a kommunista érában, ahol a rendőrség bármikor kopoghat az ajtón és elvihet minket – elvégre progresszív értelmiségiek vagyunk saját véleménnyel. A házakat pedig egy vándorcsepűrágó troupe járja, akik a közönséget is bevonják a játékba: az egyik nézőt elviszi egy alacsonynövésű, sőt, törpe csepűrágó, és az illető már a darab részeseként tér vissza drámailag megfelelő pillanatban.

Hozzánk is eljönnek a csepűrágók, és engem választ ki az ugrabugráló, mindenféle rojtokba öltözött törpe, és egy másik szobába visz engem, majd magamra hagy. Egy szabálytalan formájú, de sima felszínű, élekkel rendelkező kőtömb van itt, amibe a rendszer ellen lázadók vésték a nevüket. Tudom, hogy nekem is be kellene vésnem a nevemet. Aztán meglátom a szikla oldalsó lapját, ahol ugyanazok a nevek vannak bevésve, de ezek az elhalálozottak.

A kőre borulok, és azt tettetem, hogy alszok, hátha arrajárna egy rendőr, mielőtt visszatér a törpe. Várok, és rájövök, hogy már nem fog visszajönni. Nagyon sokáig várok. Aztán felkelek, és elindulok az utcán hazafelé. Meghallom a lépteit valakinek, aki követ. Megállok, úgy teszek, mintha a kirakatot nézném, de valójában a tükörképeket fürkészem, hátha meglátom, ki követ. A törpe az.

– Már hiába megyek haza, igaz?

– Most már csak annyit tehetsz, hogy elmész a Moszkva térre.

Tudom, hogy a rendszer áldozatainak, a mártíroknak az emlékműve ott van, de ez most nem jut eszembe. Együtt indulunk el az utcán, és hogy gyorsabban haladjunk, de feltűnés nélkül, csepűrágónak álcázom én is magam, és ugrabugrálva, indiánszökellve haladunk. Meglátom a vasúti töltést.

– A Moszkva tér ugye ott van a töltésen túl?

– Igen.

Ugrálva, szaladva indulok el, mögöttem a törpével, de már a rendőrök is üldöznek. Tudom, hogy tudják, hogy előlük szökök, de mégis próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mintha mit sem sejtő csepűrágó lennék. Úgy szaladok át a síneken, hogy körbe sem nézek, a túloldalon lecsúszok. Már nincs mit rejtegetni, körbe-körbe menekülök a parkosított téren, mígnem eljutok egészen az emlékműig, ami előtt pár méterrel elkapja a grabancomat a civilruhás rendőr. Hanyattvágódom, félig az emlékművet körbevévő mesterséges csermelyben landolva.

– Nem kell, hogy megkegyelmezzenek, csak hadd menjek oda az emlékműhöz!

De nem engednek. Térdre állítanak, kezemet tarkóra teszem.

– Akkor most letartóztatnak? – kérdezem kétségbeesetten, miközben a rendőr a pisztolyát a tarkómhoz emeli. Minden elsötétül, mielőtt felébredek.

Álomhelyszín

balu | | | 2009., január 07., 23:32 | | |

2 hozzászólás

Azért ma éjjel megálmodhatnád, hol is van pontosan ez az érdekes akusztikájú templom – nem is szülinapi bulira, de mondjuk esküvőre pont megfelelne… :) Mondjuk esküvői programnak jobbat kell kitalálni, mint hogy beszédek vannak a tiszteletünkre, de ez az ezerfős, nyers kövekkel kirakott, hiányos tetejű épület nagyon bejön.

Vicet ismerem, de ő lány. Viszont Acóról gőzőm sincs kicsoda.

Meg arra is kíváncsi vagyok, milyen vicceseket mondtál… :)

Szóval tessék folytatni az álmot ma éjjel, de ne a szomorú résznél, hanem ennek a bulinak a részleteit figyeld ki lécci!

Álomszülinap

Trychydts | | | 2009., január 07., 10:12 | | | Kategóriák:

Álmodtam.

Balu szülinapján vagyok, amit az egyszerűség kedvéért egy óriási templomban, illetve mindenféle, hozzá kapcsolódó melléképületben szervezetek. Ami egyébként jó is, mert legalább ezer fő van jelen. A nagy merítésnek köszönhetően ott van Vic is, akivel szerintem Balu még az életben nem találkozott, Csabival közös ismerősünk. És ott van Aco is, akiért meg soha nem volt olyan különösebben oda.

A rendezvényre a szüleivel mentem oda: Balu édesapja megjegyzi, hogy meg fogom látni, nagyon érdekes akusztikája van a helynek. A nyers kövekel kirakott, kissé már hiányos tetőzetű épületnek tényleg elég érdekes akusztikája van. Négy helyiséget számoltam össze: van egy iszonyú nagy, kisebb sportstadion méretű központi terem, egy másik, sokkal kisebb helyiség, amiben egy használaton kívüli orgona volt, ami mögé viszont a többi teremből át lehetett menni (és a réseken le lehetett látni a helyiségre), egy egészen kis szobából, aminek a hátsó sarkában el volt bontva a fal, és ki lehetett menni egy hátsó udvarra. Mindegyik tömve volt fegyelmezetten álldogáló emberekkel. Az érdekes akusztika pedig abban nyilvánult meg, hogy ha valaki, de csak egyvalaki hangosan beszélt, akkor azt tisztán hallották mind a három teremben, mindenféle hangosítás nélkül.

A születésnapi buli abból állt, hogy beszédeket mondtunk Balu tiszteletére, természetesen felváltva. Egyszer csak valaki (látni ugyan nem láttam, de a „különleges” akusztikának megfelelően hallottam) felkért engem is, hogy beszéljek. El is kezdtem, közben mászkáltam össze-vissza. Elég hátborzongató érzés volt úgy beszélni, hogy a normális hangomon beszélek, és elhinni, hogy ezt mindenféle hangosítás nélkül hallja mindenki, még akkor is, ha az összekötő-folyosókon sétálok. De amikor vicceset mondtam, mindenki nevetett, amikor az orgona mögött állva kiszóltam, hogy „köszönöm a figyelmet”, akkor meg mindenki tapsolt.

Amikor végeztem, hirtelen iszonyú szomorúnak és magányosnak éreztem magam, és a kis terem falán levő résen kisétáltam a hátsó udvarra. Az udvar egy csöndes, hangulatos vidéki kisváros utcájára nyílt. Már esteledett, elkezdtem fázni, és egyre jobban nyomasztott, vajon hazaérek-e vacsorára.

Hétfő és halni hagyni

Trychydts | | | 2009., január 06., 2:11 | | |

Elég év eleji hangulat volt ma a melóhelyen. Lézengtek az emberek, udvariassági látogatásokat tettek egymás irodájában, mindenki mosolygott meg boldog új évet kívánt. Csak Sean Connery ült rendületlenül a gépe előtt, és ropogtatott valamit órákon keresztül, félelmetes monotóniájával. Nem mertem átkukucskálni a boxába, hogy mi volt az. Általános vélekedés volt, hogy a szabadság folytatását még mindenki el tudta volna viselni.

Én sem vittem túlzásba a pörgést ma — a napom legfeszültebb pontja az volt, amikor (elugorván a Nagyfőnöknek egy sajtótermékért) kipróbáltam, hogy az épület előtti befagyott szökőkút elbírja-e már a súlyomat. Hátul, ahol már mások is próbálkoztak, akkor még sikertelenül, nem, oldalt, ahol szilárd és érintetlen volt a jég, igen. Ebédelni kábé egyszerre ment az egész iroda, minden környező asztalnál kollégák ebédeltek, pedig normál esetben én a korai ebédelők közé tartozom. Sajnos sietnem kellett, mert tárgyalásom volt az egyik partnercég enyhén hányás(valójában persze cigaretta)szagú képviselőjével. Feltartott pár óráig, fikázta a melóhelyet és személy szerint engem is. Összefutottam M-el, aki nem hivatkozhatott arra, hogy dolgozik, mivel az aktái még lepecsételt fémkazettákban voltak. Új burkolatot kapott a folyosója, aminek köszönhetően mindenki úgy telítődik statikus elektormossággal, hogy még a radír is ráz, és ehhez ki kellett pakolni csutkára az összes irodát. M. így kénytelen volt végighallgatni, és megígérni, hogy amit decemberben ígért januárra, az tényleg lesz.

A munkaidőt betegesen szigorúan véve slisszoltam el, hogy aztán itthon James Bondot nézzünk. Ezúttal a ’73-as Élni és halni hagyni volt soron. Regényben (magyarul Voodoo néven jelent meg) ez volt az egyik kedvencem, filmben egy már-már szarkasztikusan béna James Bondot láthatunk, számolni sem lehet, hányszor kapják el, ejtik fogságba, csapják be, hogy aztán egy hajszál híján meneküljön csak meg. Szórakoztatónak nagyon szórakoztató, de hogy kinek jó egy ilyen notóriusan inkompetens titkosügynök, az rejtély. Sose lehet tudni, hogy ki ver át kit, de talán a 007-es lát át a legritkábban egy kicsit a szitán. Néha már-már kínos. A legdrámaibb részeket pedig (pl. amikor James Bond elveszíti majd brutálisan megcsonkítva kapja vissza a barátját) gondolom, a közönségbarátság okán hagyták ki.

Az első saját The End-em

Trychydts | | | 2009., január 06., 1:15 | | |

Szerepjátékos bejegyzés következik.

Befejeztem életem első igazán hosszú lélegzetű kalandját: valós időben több, mint egy évig tartott. Öt országot kellett végigtúrni a varázstárgyakért, mindenféle mellékküldetések kavartak be folyton, de végül Mayte Dorado összeszedte az öt varázstárgyat, néha nem is egészen úgy, ahogy azt előzetesen megterveztem a számára. Nagy, katartikus finálé is volt, Kathy legalábbis határozottan ilyen tüneteket produkált, és arra is büszke vagyok egy kicsit, hogy mindehhez elég sok szabályt megszegtem. Első helyen azt, hogy ne segítsünk a karaktereken nagy hatalmú segítőkkel, a játékosok a saját teljesítményüket élvezik igazán. Nos, az utolsó ellenfél verhetetlen volt, Mayte „csak” annyit tehetett, hogy szerez egy elég nagy hatalmú segítőt. Végül minden pompásan sikerült, ráadásul úgy, hogy nem csak egy lehetséges megoldás volt, de végül az optimális megoldás jött.

Időközben halálosan elegem lett az egész kalandból, már én is alig vártam, hadd meséljek valami mást. Amikor elkezdtem, egyrészt állatira örültem, hogy szerepjátékos karrierem során most először lehetőségem nyílik arra, hogy egy hosszú lélegzetű kampányt meséljek. Ez régente úgy ment, hogy kaptunk valami iszonyú nagy lélegzetű feladatot, aztán meghaltunk az erdőben valami nagy csatában, és csináltunk egy új karaktert. Most vége lett a történetnek, és van egy nagy hatalmú játékos, szervesen szerzett ismerősökkel, múlttal, háttérrel, konkrét tapasztaltokkal a világról. A hatalma mellé helye is van, elvégre azok között van, akik felélesztették a Holdistennő kultuszát. Végigment egy spirtituális töltetű kalandon, sok tekintetben bölcsebb is lett. Tudja, mit nem szabad csinálni egy törpe nemessel, ismeri valamennyire az ethergai nomád-harcosok szokásait, lenyelte egy Rhemorrhaz és túlélte. Nekem, a mesélőnek is elég nagy kihívás volt, mindig kitalálni, hogy akkor most hogyan következzen logikusan a következő lépés, de végül azt hiszem, nem vallottam szégyent. Megvalósítottam pár régi álmomat is menetközben: feldolgoztam a Down in the Bonhoard nevű Thief-pályát, fontos szerep jutott egy határvidéken élő, gonosz, fekete páncélos lovagnak egy toronyban (hommage a Sarevok), beleszőttem az egyetlen dolgot, amit szerettem a Távoli Tűz című arrogáns borzadályból: a hatalmas pusztát a nomád harcosokkal, a maguk sajátosan macho tradícióival. 

Legközelebbtől új kaland, új élet, új kihívások nekem is, Maytének is, Kathynek is.

Hátrahagyott rakomány

kzt | | | 2009., január 05., 23:38 | | |

Éhes voltam. 22:55 perc. Az ember ilyenkor kaját már nem rendel. Kinyitom a hűtőt. Két rúd kolbász, egy tál házi vaj, és egy doboz tejföl. Silány. Becsukom. Mit egyek? Ebédlő asztalon egy tál tele gyümölccsel. Zöldalma, kivi, licsi, grapefruit, citrom és narancs. Na jó… mivel ma anya által megérkezett farmon hátrahagyott rakományunk másik fele, így – többek között a korcsolyáinkkal, és a stepperrel egyetemben – imádott gyümölcscentrifugám is befutott. Hát kaptam is az alkalmon, meghámoztam egy marék licsit, kimagoztam egy almát és bedobtam a gépbe. A végeredmény valami mennyei édes-savanyú zöld lötty lett. Ezt máskor is bejátszom. Vacsi kipipálva.

Tulajdonképpen buzgó alapossággal mosom el minden használat után a centrifugát. Ebből is látszik milyen nagy becsben tartom :). Főleg az tudja, aki ismer. Nem erényem a rendfenntartás. Ma is meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne hagyjam a kimosott ruhákat a mosógépben. Győzött a jó. Kiteregettem. Fejfájásom minden ellenére.

Az első munkanaphoz fűzött kommentem pedig ez lenne: …! – Továbbá az, hogy nincs baj a melóval, csak azt a nyolc órát kurtítanám cseppet. Egyből megoldódna minden gondom. Fél ötre kifolyik a szemem a monitorozástól. Ez az én bajom. Mindegy… végül is már kiskoromban is irigykedtem Philengyre hogy szemüveges, és sohasem értettem miért nem akarja hordani. Szerintem állati pöpec kiegészítő. Ha nem lenne sasszemem, egész szemüveggyűjteményt halmoznék fel. Minden ruhához egyet.

Felvetődött a gondolat hogy nyáron ellátogatunk egy újabb maraton helyszínre. A norvég fjordokhoz. A maraton érdekessége az hogy éjfélkor kezdődik, és azon a napon 0-24 óráig süt a nap. Természetesen én nem a maratonra, csak az 5 kilométeres távra neveznék be, de ez azért mégis egy olyan helyzet, amit kár lenne kihagyni. Szóval tervezgetünk. Apával, Philengyvel. Mindenkit vonz, de egyelőre nem tűnik zökkenőmentesen az odajutás. Vagy repülő átszállással, vagy 6 napi kocsikázás, ami valljuk be kissé durva lenne. Mindegy… állítólag apa már felizzította norvég kapcsolatait, és dolgozik az ügyön. Olyannyira hogy, amikor tegnap ellátogattam, hogy megnézzem felújított lakását, hirtelen előhúzott egy szatyorból egy fekete-pink profi futónadrágot – az ember csak álmodozik ilyesmiről. Felpróbáltam, és tökéletesen passzolt. Ma még küldött egy hozzáillő futó felsőt, meg egy futódzsekit (ugye Norvégia, észak, hideg… értjük). Apa kérdezi jó-e a méret. Mondom jó, csak kicsit hosszú a pulcsi ujja. Az direkt olyan – fejti ki apa, és meg érzem hogy futó felszerelésekből nem vizsgáznék kitűnőre. Viszont felfedezésből annál inkább. Ugyanis én felfedeztem fel végül, hogy nem csak hogy azért hosszú a pulcsi ujja hogy melegítsen, hanem azért mert olyan turpisan van megoldva a vége, hogy egy kis trükközéssel kesztyűvé lehet transzformálni. Szóval ezek aztán nem tréfálnak. Irány a hideg észak!

Ps: mellesleg filmnézés közben véletlenül kinyomtam a szemem… azóta kicsit fáj. Ezen persze senki sem lepődik meg. Ez ilyen mindennapos, átlagos Kathys önpusztítás a véletlenség jegyében.

A felkelő nap árnyéka

Chloe | | | 2009., január 04., 19:17 | | |

A nagy internetezgetés közben meg sikerült rábukkannom egy rádióinterjúra Japánról. Egy magyar nővel készítették, aki már 14 éve él ott.
A link: http://check.blog.hu/2007/12/07/fk_japan
Határozottan tanulságos volt a meghallgatás. Meg is jött a kedvem, hogy beszerezzem a könyvet, aminek a címe: A felkelő nap árnyéka. A illető hölgy mesél benne az országról, a negatívumokról is (mint ahogyan azt a cím is mutatja).

„Ferber Katalin jelenleg Japán egyik legrangosabb felsőoktatási intézménye, a tokiói Waseda Egyetem docense. 1993 tavaszán súlyos betegként indult útnak Budapestről Tokióba, hogy új életet kezdjen. Kozák Gyula szociológus három nyáron át faggatta beszélgetőpartnerét a Japánban töltött évek tapasztalatairól és tanulságairól…”

a-felkelo-nap-arnyeka1

SZÜNET

Chloe | | | 2009., január 04., 18:52 | | |

Az idei év összességében (a sok munka ellenére) eléggé pozitívan zárult. A sok túlóra és a beígért jelentősebb fizetésemelés után megkezdtem 20-án a több mint két hetes szünetemet, ami határozottan jót tett. Másfél éve szinte folyamatosan tanultam vagy dolgoztam, nem volt időm kikapcsolódni. Ez a kis szünetecske ráébresztett arra, hogy nekem a pihenéshez nem elég egy hét. Az épp arra elég, hogy lenyugodjak, elfelejtsem a munkát, teljesen kikapcsoljak, de arra nem, hogy kezdjek is valamit magammal. Arra kell a második hét. Eddig azért nem tudtam kipihenni magam, mert amire végre lementem alfába az első hét végére, és lett volna kedvem azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami érdekel, arra már ismét mennem is kellett dolgozni. Szóval e felismeréssel biztosan gazdagabb lettem az ünnepek alatt.

Persze sikerült jól megbetegednem, így a második egy hetet betegen töltöttem apámnál Szegeden. De ez is jót tett, mert legalább nem rohangáltam és intézkedtem az ünnepek alatt.
Nem ám, hanem masszívan ittam :) (unikum, pálinka, forraltbor stb) Mindent, ami ahhoz kell, hogy egy gyógyszerellenes, 5 évente megbetegedő emberke kikúrálja magát. Természetesen az extraforró illóolajos meleg fürdő is benne volt a saját magam által felírt kúrában. Ez pedig ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy milyen nagy jelentőségű a fürdőszoba (káddal, nem zuhanyfülkével!) a lakásban.

A Szilvesztert pedig (mivel a betegségem miatt Szegeden ragadtam) apámmal és barátaival töltöttem egy csongrádi csárdában. Nem fűztem az estéhez túlzott reményeket, de határozottan jól sikerült végül. A kaja finom volt, a társaság egész végig ropta a táncot. A fiatalok elbújhattak volna a népitáncos múlttal rendelkező apám mellett, aki úgy megpörgetett, hogy a lábam nem érte a földet szó szerint. Aztán jött a részegen hazavezetés (persze nem én), hanem valaki, aki jobban bírta a piát. A konfetti még két napig hullott belőlem. Másnap meg kiderült, hogy a 70 éves nagymamám a szomszédasszonyával együtt petárdákat dobált az erkélyről. A barátaim meg nem buliztak sehol. Hogy is van ez, megfordult a világ ? :)

Parfümizéria, meg a bajai tartozás

kzt | | | 2009., január 03., 22:51 | | | Kategóriák:

A parfümvásárlás nálam is ilyen gyomorösszeugrós dolog. Parfümöt vásárolni nem lehet egy szusszra. Bemész, beleszagolsz hat adag parfümbe két adag kávéba és utána meg kár a gőzért, mert minden illat ugyanolyannak tűnik; kifordulok, és egy következő alkalommal újra belevetem magam, hátha rátalálok.

Sok olyan női ismerősöm van, akiket szagminta parfümillatminta alapján be tudok azonosítani. Mindig ugyanazt a márkát használják, és jól érzik magukat benne. Nekem nincs ilyen illatom. Az már megfogalmazódott bennem, hogy milyen az az illat, amit szeretnék. Az illat, amit keresek az egy mezei szappan-gyöngyvirág illatú parfüm lenne. Ezt tudnám legjobban elviselni magamon. De most hogy megkaptam Trytől a lent említett parfümöt, nagyon megszerettem. Jól érzem magam benne, és ez azért sokat jelent.

Hát rávettem magam, és én is vásároltam magamnak egy kis flickr-es cuccot. Ennek örömére fel is töltöttem az én Bajai setemet. Try egyet értett velem, hogy tényleg más szemszögből néztem Baját, mint ő. 14 évig éltem ott, két hónapos koromtól fogva… nekem Baja most már úgyis mindig a gyerekkoromat fogja jelenteni. Legszívesebben konzerválnám és eltenném egy befőttesüvegben az utókor számára. Ha nincs üveg, megteszi a fotózás… (a jobb alsó sarokban található ikonra kattintva teljes képernyőn, majd a ‘show info’ – jobb felső sarok – gomb megnyomása után a képekhez tartozó kommentjeim is olvashatóak, vagy egyszerűbben a flickr profilomban a képekre kattintva :))

Parfümvásárlás

Trychydts | | | 2009., január 03., 20:38 | | |

1 Trackback

Befordultam a parfümériába, néztem két percig, aztán kifordultam. Saját kútfőből parfümöt venni egy kissé húzós választásnak tűnt elsőre; ott van egy rakás ismeretlen márkanév, egyáltalán, hogyan kezdjek el válogatni?

A konzervatív iskola szerint sehogy. Mindenkinek megvan a kedvenc parfüme, azt kell megtudni valami furmányos vagy kevésbé furmányos módon, és azt kell megvenni; sima logisztika az egész. Sajnos én nem tartozom a konzervatív iskolához. Egyrészt azt gondolom, hogy az ajándékozás nem távirányított bevásárlás. Másrészt a parfüm kiváló lehetőség arra, hogy megmutassuk a másiknak, milyennek is látjuk. Mi az az illat, amire asszociálunk, melyik az, amelyik leginkább kiemeli a személyiségének azt a részét, amit felénk mutat. Ha úgy tetszik, a parfümválasztás egyfajta tükör a másik felé.

Sajnos egyszerű módszer nincsen. Felmarkolunk egy adagot a kikészített papírcsíkokból, aztán nekiállunk szépen módszeresen letarolni a polcokat. A legtöbb eleve kiesik — túl édes, túl gyümölcsös, túl citrusos, túl csótányszagú. Kezdetben még abban reménykedtem, hogy lesz valami rendszer a dologban, van az üvegeknek valamiféle szimbolikája, de sajnos nincs ilyen. Nem arról van szó, hogy az egyszerű, letisztult formák finom, könnyed illatokat tartalmaznak, a nagyon sugalmazó alakúak meg sötéten nőiesek. Szemlátomást az üveg-  és az illattervező department egymástól többé-kevésbé függetlenül dolgozik. Szóval spriccelünk a papírcsíkra, kicsit lerázzuk, hogy ne legyen túl tömény, szimatolunk. Ami reménytelen, megy a kukába, ami esélyes, arra ráírjuk a márkát, és elrakjuk. Időnként szimatolunk valami mást is, nem csak parfümöt (van kikészítve kávé). 

Így összeáll egy pár darabos kollekció. Nálam kábé idáig tartott a spontaneitás. Az egy dolog, hogy sikerült fedésbe hozni az asszociációimat meg a választékot, de ha az egyéni ízlések túlzottan eltérnek, akkor a drágán vett illatszer végül nem ajándék, hanem egy súlyosabb becsületsértés lesz. (Jobb esetben egyszerűen csak továbbajándékozásra alkalmas objektum.) Így sorra vettük a potenciális darabokat, és megbeszéltük, hogy melyik lenne az igazán nyerő. Szerencsére az első számú favorit mindkettőnknél ugyanaz volt: Lavin Éclat D’ Aprège. Könnyed, elegáns virágillat, egy kis citrusos aromával, és egy kis lehelletfinom nőiséggel.

Egészséges kezdés

Trychydts | | | 2009., január 02., 2:06 | | |

Határozottan kellemes, hogy idén van egy erős biztonsági zóna a Szilveszter és a munkába állás között. Tavaly január elsején elég lógós orral csomagoltunk, tudván, hogy menni kell és másnap munka. Most annyira nem sürgős, mi több, még időnk is lesz akklimatizálódni a nagyvárosi élethez.

A szilveszter amúgy elég normálisan telt, ennek köszönhetően az év első napja sem egy nyúlós, ragadós, szétkent fél-nap lett, amiből az ember nem emlékszik semmire, aztán már vége is van. Az ilyesmitől amúgy is rám jön a lelkiismeret-furdalás. Volt még utolsó nagy sétálás a tó körül, rengeteget olvastam, a szabadságos hangulat jegyében Agatha Christie-t angolul. (Érdekes egyébként, és Kathynek tűnt fel, de a szabadságok alatt Philengy és én elég hasonló dolgokat olvasunk. Tavaly Eco volt soron, idén pedig Agatha Christie, még ha ő Poirot-történeteket is olvasott magyarul, míg én Miss Marple-t angolul.)

A parasztkenyerünk amúgy meglepően jól sikerült, csak éppen elég végletesen tömör volt — a kenyérsütő maestro szerint a rozskovásza már legalább egy éves volt, lehet, hogy frissebbel egy kicsit lazább eredményt lehetett volna elérni. Fel is buzdultam, ha legközelebb is lesz valamilyen jeles alkalom, biztosan bepróbálkozom vele. Találtam is on-line boltot, ahol ilyesmiket lehet kapni, szóval a véletlenre sem kell majd bíznom magam. Nem a vakszerencsén múlik majd, hogy lesz-e kovászom meg RL-90-es rozslisztem, ha azt írja a recept.

Idén tényleg… de téhényleg, na!

kzt | | | 2009., január 01., 0:37 | | |

Az év utolsó napján különféle játékokkal szórakoztattuk magunkat. Engem például a kézi giroszkóp ejtett rabul, de olyan szinten hogy rögtön napirendre tűztem egy saját powerball beszerzését. Igaz Try álladóan kiakarja venni a kezemből, mert szerinte közveszélyes bármit a kezembe adni – pedig amióta itt vagyunk vidéken még csak egy, azaz 1 darab tányért törtem el! -, és meg van róla győződve hogy tőből kiszakítja a cucc a karom, pedig azért nem vagyok olyan gyenge. Mindegy, előbb utóbb hozzá kell szoknia, mert hamarosan nekem is lesz sajátom. Aztán meg ott van még a labdás egyensúlyozó korong is, ami megint csak egy jó móka. Az elején alig bírtunk ráállni és megmaradni rajta, de már mindenki olyan rutinos, mintha a talajon állnánk. Meg persze a darts, amin például végig játszottuk a szilvesztert egy koccintásnyi megszakítással. Darts világbajnok ugyan nem lesz belőlem, de kitörő sikerélmény amikor eltalálom a táblát.

Azt kell mondanom, hogy meglepően jó év volt ez az tavalyi, és a kezdet sem rossz eddig. Amúgy délután meg szerepjátékoztunk Tryvel, meg parasztkenyeret sütöttünk sütött, én csak mentális támogatást nyújtottam az akcióhoz.

Ugyan évösszegző bejegyzést én nem írok, azért azt én is hozzátenném, hogy nekem is vannak terveim erre az évre. Például továbbtanulással kapcsolatos is, meg másmilyen is. Azért nálam mégiscsak megmarad a szokásos újévi fogadalom lista. Ezeket minden évben elhatározom, és ugyan minden évben csődöt mondok velük, mégis valahogy minden évben reménykedem benne, hogy „idén máshogy lesz, idén betartom őket”. Úgyhogy most közhelyesen csak annyit: idén betartom a fogadalmaimat! :)

Azt hiszem hamarosan pedig belevetem magam az év első forró habfürdőjébe, mert az jó :).

« Későbbi bejegyzések | | |