The Flight of the Amazon Queen
Binary Illusions, 1995
Olyan hat-hét évvel ezelőtt, amikor kifejezetten azt ambícionáltam, hogy behozzak valamit abból a játékfüggőségből, amit a kilencvenes években — a rendelkezésemre álló gyenge kínálat és korlátozott PC-hozzáférés miatt — elmulasztottam, akadt először kezembe ez a játék. Persze valamilyen abandonware oldalról letöltve, hang nélkül. Mindegy, így is imádtam, mert pontosan az a fajta kalandjáték, amit eléggé szeretek: hangulatos grafika, viszonylag egyszerűen megfejthető rejtvények, és, ami a legfontosabb, falrengető humor.
Plusz — de lehet, hogy ez nem mindenkinek jön bele — ez a csodálatos kis remekmű többé-kevésbé popkulturális szemétből van felépítve. A főhős a kellemesen könnyen megjegyezhető Joe King névre hallgat, bőrdzsekiben és kedvenc baseball-ütőjével grasszál az Amazonas-környéki dzsungelekben, dögös cicák társaságában. Annak rendje és módja szerint van gonosz professzor, akinek genetikai kutatásait nem akceptálták kellő lelkesedéssel, ezért meg akarja hódítani a világot. (A világ mentségére legyen mondva, hogy a dinó-DNS-sel zsonglőrködő professzor a történet időpontjában, 1949-ben már nagyon be van rágva, pedig még ekkor is négy évvel vagyunk Watson és Crick felfedezésétől.) Ebből a kliséparádéból sikerül aztán egészen épkézláb sztorit összerittyenteni. A kaland ott kezdődik, hogy Joe Kingnek ki kell jutnia egy szobából, ahová riválisa, Anderson zárta be, annak érdekében, hogy időben elszállíthassa egy dzsungelbeli fotózásra kliensét, a kissé hisztis fotómodellt; befejeződni előírásszerűen a világ megmentésével fejeződik be. A stáblista alatt a szereplők belezeppelineznek a naplementébe, és előrevetítik egy folytatás lehetőségét is. (Amiből — így tizennégy év után ez már elég valószínű — nem lett semmi.)
Noha a játékot 2004-ben átportolták (és ingyenessé tették) a ScummVM nevű emulátorra, így modern számítógépen is simán futtatható, a grafika és a hang maradt az eredeti színvonalon. Ami abszolút nem rossz: most, a második végigjátszáskor ismét eszembe jutott a közhely: régen még nem volt elég telenyomni egy játékot fotorealisztikus képekkel és processzorszaggató animációkkal ahhoz, hogy sikeres legyen, lévén, hogy a mai erőforrásoknak csak a töredéke állt rendelkezésre. A képek pixelesek ugyan, de nagyon hangulatosak, a játékmenet pedig annak ellenére csodálatosan folyékony, az egész voltaképpen nem más, mint egy kétdimenziós, képernyőkre vágott helyszínek sorozata, ahol csak a játékban szereppel bíró elemek (tárgyak, bútorok, növények stb.) interaktívak. Az egész ki van találva, és ez nagyon üdítő pár mai darabhoz képest.
Mindenkinek érdemes hát letölteni , aki egy kis nosztalgiára vágyik — akár játékos, akár kulturális értelemben. Ráadásul még, ezt nem győzöm aláhúzni, röhögni is lehet. Ha nem is egy Secret of Monkey Island, de majdnem.