Immáron hivatalosan is Paradicsomzabálóvá nyilváníttattam. Tegnap, amikor a bevásárlócenterben rám jött a frász, hogy a paradicsomot, azt elfelejtettük, akkor felvilágosítottak, hogy a paradicsom, az bizony csak nemkem olyan falrengető prioritás. Igaz, Kathy is azt gondolta, hogy szereti ezt a zöldségfajtát, de arra a mértéktelen pusztításra, amire én, nem volt felkészülve.

Valami elképesztően jól esett a kinevezés, mert sokáig én nem is nagyon ettem zöldségeket. Télután, amikor először lehetett igazi zöldséget kapni a sarki zöldségesnél, akkor még szívesen elmajszolgattam egy-egy szemet a zsíros/vajas/párizsis kenyér mellé, de aztán, amikor kitört a nyár, akkor már nem éreztem ezt annyira fontosnak. Mindmáig emlékszem, hat vagy hét éves lehettem, amikor édesanyámmal beugrottunk a sarki zöldségeshez, kérdezte, hogy vegyen-e nekem paradicsomot, mondtam, nem kérek. Télen bezzeg leesik a pipikéd egy kis paradicsomért — mondta korholóan, de aztán annyiban hagytuk a dolgot. Paprikát, azt egyáltalán nem ettem, mi több, még a listámon is rajta volt. Kistinédzser voltam, amikor először engedtem a lecsó illatának, azóta a paprikával sincs bajom. Igaz, már listára sincs szükségem, azt főzök, amit szeretek.

Most meg annyi paradicsomot zabálok, hogy nem lehet velem lépést tartani. Na, ezt nevezem én eredménynek.