Try a tanúm arra hogy gyakran szapulom a munkahelyemen az éttermi kaját, talán nem véletlenül. Ugyanis a kiszolgáló kislányok, felső utasításra mindig pontosan ügyelnek rá, hogy az egy adag krumpli, rizs, tészta etc. körülbelül két kanállal bekanalazható legyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, mint amikor egy 1 adagos étellel a kasszához mentem, ahol a kasszás kislány elordítja magát a tányéromat szemlélve:

– Judy! Ez fél vagy egész adag?

Judy visszaordít:

– Egy egész adag!

Na bumm! K.O. Akkor megfogadtam, ha éhen halok sem eszem ott többet. Persze ezt valahogy mindig elfelejtem. Mentségükre legyen mondva hogy a kaszinótojásuk, és a tormakrémes sonkatekercsük isteni! (De azt hozatják valahonnan…) Aztán egy másik alkalommal, amikor megkaptam az adagomat, kis híján röhögőgörcsöt kaptam. Olyannyira „tetszett” a látvány, hogy rögvest csináltam róla egy képet a mobilommal, és átpostáztam Trynek. Minő véletlenség, Try is épp ebédelt, így válaszként az ő gigantikus méretű több fogású ebédjének fotója érkezett. Az én tányéromon meg ott röhögött a képembe a kurta kis két centi nagyságú kolbász, három villányi párolt káposztával, egy üveg Cola mellett. És igen, ez nyolcszáz kerek forintomat ette meg. Míg Tryé kevesebbet. Biztos jobban lakott mint én. Azóta nem eszem ott, max. levest. Azzal valamiért nem spórolnak.

Na, vajon melyik kié? :)

Ám, amiről mesélni akartam az a kávé. Abszolúte nem vagyok az a kávézós ember, sőt! Egyáltalán nem vagyok oda érte. Keserű, ha meg megcukrozza az ember, akkor már inkább kakaót vagy forró csokit. De van az étteremben egy kávégép, aminek a cappucinóját úgy megszerettem, hogy lassan minden reggel iszom egyet. Eleinte a csokis-mentás ízesítésűért voltam oda, de most már inkább az üressel nyomulok. Úgysem az íze számít. Sokkal inkább a kávélötty tetején található vastag tejhab az, amit szeretek benne. Olyan kemény hogy megáll benne a szívószál. Valamelyik nap pont ezzel szórakoztattam Olgit. A végén pedig olyan jó kikanalazni. Nagyon finom. A végén teljesen rászokom…