Nem is tudom, mikor vártam már ennyire a hét végét, mint most. Kvázi semmihez nem volt kedvem, legszívesebben mászkáltam vagy itthon szöszmötöltem volna. De azért összeszorítottam a fogamat, és mindent megcsináltam, ami idénre generálódott feladat volt nekem, így hétfőn leliismeret-furdalás nélkül próbálkozhatom újra ezzel a munkába járásosdival. 

Sean Connery költözik, kábé egy évre felszippantja a belvárosi központ. Amikor ilyen közel csap le hozzám a végzet, akkor azért nagyon örülök, hogy végül nem sok vált be A. aggodalmaiból. Nem szippantottak le a központba, maradhattam itt, ebben a külső csapatban, szakmailag is elég széleskörű dolgokkal foglalkozhatom, és továbbra is a régi ebédelőhelyemen ebédelhetek. Persze ez elsősorban nem A., hanem inkább én aggoldalmam volt — most túl azon, hogy mennyire otthonos érzés egy régi jó helyen falatozni, az adagok és a választék is sokkal jobb, mint az egy évvel ezelőtti alternatív helyen volt.

Egyre többen mondogatják, hogy sokat fogytam. Mivel leginkább olyanok, akivel az udvarias szia-szián kívül semmiféle kapcsolatom nincsen, ezért hajlok rá, hogy adjak a szavukra. Jó ezt hallani, remélem, azt már nem kell megérnem, hogy egyszer csak azt kezdjék el mondogatni, már megint felszedtem egy pár kilót.

Ma a nagyfőnök bekért magához, hogy tájékoztassam pár szakmai kérdésről, és hirtelen azt vettem észre, hogy elég személyes irányba terelődött az ügy. A lelkemre kötötte, hogy csináljam meg a nyelvvizsgát, illetve joghallgatói terveimet is elég lelkesen fogadta. Ami jó dolog, végül is azt is mondhatta volna, hogy reméli, hogy ez a munkahelyen töltött időt nem befolyásolja majd. Azt is nagyon szeretem ebből a helyben, hogy nem övezi fétis a túlórát. Mindenki szemrebbenés nélkül hazamegy már késő délután; aki meg nem, annak dolga van. Ha dolga van, hát dolga van, de nem kísérik lépteit elismerő hümmögések főnöki körökben, és senki sem csettint rosszallóan, ha egyszer csak aztán mégis hazamegy.

Try a tanúm arra hogy gyakran szapulom a munkahelyemen az éttermi kaját, talán nem véletlenül. Ugyanis a kiszolgáló kislányok, felső utasításra mindig pontosan ügyelnek rá, hogy az egy adag krumpli, rizs, tészta etc. körülbelül két kanállal bekanalazható legyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, mint amikor egy 1 adagos étellel a kasszához mentem, ahol a kasszás kislány elordítja magát a tányéromat szemlélve:

– Judy! Ez fél vagy egész adag?

Judy visszaordít:

– Egy egész adag!

Na bumm! K.O. Akkor megfogadtam, ha éhen halok sem eszem ott többet. Persze ezt valahogy mindig elfelejtem. Mentségükre legyen mondva hogy a kaszinótojásuk, és a tormakrémes sonkatekercsük isteni! (De azt hozatják valahonnan…) Aztán egy másik alkalommal, amikor megkaptam az adagomat, kis híján röhögőgörcsöt kaptam. Olyannyira „tetszett” a látvány, hogy rögvest csináltam róla egy képet a mobilommal, és átpostáztam Trynek. Minő véletlenség, Try is épp ebédelt, így válaszként az ő gigantikus méretű több fogású ebédjének fotója érkezett. Az én tányéromon meg ott röhögött a képembe a kurta kis két centi nagyságú kolbász, három villányi párolt káposztával, egy üveg Cola mellett. És igen, ez nyolcszáz kerek forintomat ette meg. Míg Tryé kevesebbet. Biztos jobban lakott mint én. Azóta nem eszem ott, max. levest. Azzal valamiért nem spórolnak.

Na, vajon melyik kié? :)

Ám, amiről mesélni akartam az a kávé. Abszolúte nem vagyok az a kávézós ember, sőt! Egyáltalán nem vagyok oda érte. Keserű, ha meg megcukrozza az ember, akkor már inkább kakaót vagy forró csokit. De van az étteremben egy kávégép, aminek a cappucinóját úgy megszerettem, hogy lassan minden reggel iszom egyet. Eleinte a csokis-mentás ízesítésűért voltam oda, de most már inkább az üressel nyomulok. Úgysem az íze számít. Sokkal inkább a kávélötty tetején található vastag tejhab az, amit szeretek benne. Olyan kemény hogy megáll benne a szívószál. Valamelyik nap pont ezzel szórakoztattam Olgit. A végén pedig olyan jó kikanalazni. Nagyon finom. A végén teljesen rászokom…

Underworld: A vérfarkasok lázadása
(Underworld: Rise of the Lycans, 2009.)

Aki jó kis koszos, dzsuvás, középkori vámpíros akciófilmet akar, az most megkaphatja. A Vérfarkasok lázadása ugyanis a feelingből a legerősebb. Sápadt, hideg bőrű és logikájú vámpírok, szőrös, forróvérű, izomkolosszus vérfarkasok, a természetfeletti mellett remegve meghúzódó emberek, mocskos románc, sok vér és rengeteg kegyetlenség — körülbelül ez az, ami miatt érdemes megnézni a filmet.

A harmadik rész amúgy az első kettőt párnázza ki történelmi előzményekkel — tudható, hogy mi fog történni, van, aki azonban azt is szeretné tudni, hogyan. (Aki ezt az epizódot látja először, és nem akar belebonyolódni a vérvonalak és családfák szövevényes hálójába, annak nagyon erősen javasolt némi előzetes Wikipédia-olvasgatás: mind az első, mind a második részről, mind az Underworld vérfarkas- és vámpírképéről elég jó szócikkek vannak.) Noha a történet túlzott komplexitással a legnagyobb szőrszálhasogatással sem vádolható, némi sötét heroizmus és nagyon erős drámaiság azért van a filmben. Hatalmas erővel csapnak össze a szereplők érzelmei és érdekei, és nem minden konfliktus rendeződik a másutt megszokott módon.

A történet alapja egy meglehetősen gyakran használt toposz: az abszolút reménytelenségben és elnyomásban szenvedők elementáris erejű lázadása elnyomóik ellen. Ha úgy tetszik, egy ismét újragondolt Spartacus-történet, halhatatlan szereplőkkel, Spartacus helyében egy különleges helyzetű vérfarkassal, a római elnyomók helyében pedig a vámpírokkal. Persze nem egy nagyon magasröptű, művészfilmes kivitelezés, de működik. Ez nem kis részben a műfajban meglepően elfogadható dialógusoknak és az egészen korrekt színészi alakításoknak köszönhető. Bill Nighy messze a legszuggesszívebb (őt amúgy a Karib tenger kalózainak Davy Jones-alakítása után tudom igazán kalandfilmes színészként, és a Love Actually után színészként értékelni), de Michael Sheen is odateszi a magáért. Kate Beckinsale helyett most Rhona Mitráé a dögös vámpírcsaj szerepe, de az ő kvalitásai azért nemigen vethetők össze a másik két főszereplőével.

Sajnos akcióban a film, ha nem is bukik el, de azért a csúcson sincs. Egyrészt a filmben egy kicsit sok az üresjárat, még akkor is, ha a verbális konfliktusokat nem tekintjük üresjáratnak. Én legalábbis néhol egy kicsit soknak éreztem a szenvelgést, a melodrámázást olyan helyzetben, ahol amúgy is nyilvánvaló volt, mi lesz a végkifejlet. 90 perc az egész, de még így is lehetett volna töményebb. A másik, ennél sokkal alapvetőbb és koncepcionálisabb probléma, hogy a készítők szemlátomást abszolút magukévá tették azt a trendet, miszerint egy harcjelenet akkor jó, ha vadul rángatjuk a kézikamerákat, az eredményt pedig cafatokra vágjuk. Holott én sokat nem adtam volna egy-egy normálisabb snittért: még a film eleji holdfényes, éjszakai lovas-vérfarkasos üldözési jelenet sikerült a legjobban.

A szendvicsek receptjének eredetijét Noémi hozta otthonról és reggelire szoktuk enni, de mivel az átlagos reggelikhez képest sokáig tart elkészíteni, csak hétvégén. Olyankor viszont igazi ünnep a hétvége. Először is szükséges hozzá három főtt tojás. Ezután a tepsit kirakjuk kenyérrel (általában 6 szelet készül így) és megvajazzuk. Teszünk rá felvágottat, jellemzően párizsit, a szeletelt főtt tojást, meg ami még esetleg eszünkbe jut, például paprikát, valamint mustárt, kecsapot, majonézt, és végül az egészre sajtot reszelünk. Ezt 5-10 percig melegítjük a sütőben, amíg a kenyér ropogós nem lesz, végül több körben elfogyasztjuk, mert egyszerre nehéz lenne.

A bulira Noémi teljesen másfélét akart, de amikor hétfőn próbaképpen elkészítette, neki nem ízlett (nekem igen, az ötletet mégis passzoltuk). A másféle szendvics hozzávalói viszont rendelkezésre álltak, illetve többféle felvágottat és party-kenyeret is vettünk. Ez alapján tehát párizsi helyett akármilyen felvágott jó, a tojás stimmelt, plusz kétféle hagyma, túró, uborka, paprika és piros arany volt még itthon, ezeket mind ízlésesen elhelyeztük a szendvicseken. A vékony kenyér miatt kicsit rövidebb ideig melegítettük a sütőben és frissen tálaltuk.

Én már csak azt nem értem hogy hogy várhatja el egy ember a magázást, mint a tisztelet kifejezését, miután ilyen tapló módon neki ugrik az embernek. Lehet ezt szépen kérni, kedvesen, udvariasan, de aki így nekiugrik az embernek az hogy várhat el bármiféle tiszteletet is? Tisztelem azt, aki tiszteletet tanúsít velem szemben is. Nem pedig a korát tisztelem valakinek. Abban nincs semmi tisztelni való. Ha az irodai etikett tegezést kíván, akkor kérnie kell hogy ne tegezd, nem pedig követelnie!

Én is még a kezdetekben összekaptam valamin BC-vel (hőn utált kollégámmal), aki olyannyira erőszakos volt, hogy kénytelen voltam kicsit agresszívebben fellépni – körülbelül olyan stílusban hogy szálljon le rólam, és foglalkozzon a saját dolgával -, mire kiakadt és közölte hogy nekem kis pondrónak fejet kéne hajtanom az ő 35 éves nagysága és bölcsessége előtt, és tisztelettel kéne beszélnem vele. Ez mellesleg azt hiszem azok után történt hogy egyszer már közölte velem, hogy „anyádnak ki kéne mosni a szádat szappannal”… de igazán nem tehet róla. Egy falusi borászfiúból lett irodai munkásról beszélünk… na de ezen a kis önellentmondásos közjátékon én úgy felhúztam magam hogy azzal a lendülettel küldtem el őt a kurvaannyába – már bocsánat – jó hangosan, és közöltem vele hogy tiszteletet a továbbiakban akkor se várjon tőlem, ha írásban kér erre. De köztudott tény, hogy én nem vagyok olyan diplomatikus, mint Try. Azóta valahogy kedvesebb velem, és egyedül engem nem piszkál. Ez pedig nagy érdem, merthogy a piszkálódás nála valami vele született rendellenesség.

Tegnap épp Olgival beszélgettem ebédnél, amikor közöltem vele hogy horoszkópom halak – na nem mintha hinnék a horoszkópban -, mire elkerekedett a szeme a csodálkozástól. ÉN? HALAK? Merthogy a halak érzékeny művészlelkek. A művészlélek még oké is, de én inkább vagyok egy buldózer, mint egy érzékeny picsogó felmosórongy. Ezen önelégülten elmosolyodtam, aztán felidéztem azokat a szép időket, amikor még egy hármas matekdolgozat miatt is képes voltam egész napos sírógörcsben vonaglani a suliban – és elárulom nem egyszer lett hármas vagy annál rosszabb dolgozatom. Körülbelül ezzel a hozzáállással meg is pecsételtem gimnáziumi éveim első perceit, és elkönyveltek olyannak amilyen voltam. Ez pedig nem egy nagy érdem. A gyengéket szeretik pofozni az emberek (persze képletesen :)). Így az erősebbek különösebb erőfeszítés nélkül fitogtathatják erejüket, és hát én frankó célpontnak bizonyultam. Aztán jött a személyiségváltozás, és szépen levetkőztem az érzékeny jó kislány szerepét. Negyedikre már valódi érzéketlen rossz kislány voltam. Már nem hagytam többé magam. A dolog odáig fajult hogy az osztályfőnökömet is elküldtem melegebb éghajlatokra, amikor az egyik órán engem szúrt ki, hogy koksszá égessen az osztály előtt. Ennek a kis összezörrenésnek az lett a vége, hogy rácsaptam az ajtót, és a tanítási nap kellős közepén hazamentem, de azért még előtte közöltem vele, hogy én ebbe az osztály, amíg ő az osztályfőnök be nem teszem a lábam. Aztán elpanaszoltam a sérelmeimet az igazgatónak. Az előadás olyan jól sikerült, hogy felszólították a tanárt, hogy ha összetalálkozik velem tilos hozzám szólnia, valamint magántanulóvá avanzsáltak (ami nagy előrelépést jelentett :)). Talán gimnáziumi életem legszebb éve volt. Innentől kezdve nem volt több hiszti társaságban. Ha valaki baszogat elintézem, nem pedig könnyeimet törölgetve eloldalgok – ezt így előadtam Olginak is, aki megértően bólogatott. Azért szerintem így is elég érzékeny maradtam – legalábbis elég drámaian áttudom érezni a dolgokat a szituáció helyzetétől függően. Ha a halak két ismérve az érzékenység és a kreativitás akkor nem bánom, halak vagyok.

The Flight of the Amazon Queen
Binary Illusions, 1995

Olyan hat-hét évvel ezelőtt, amikor kifejezetten azt ambícionáltam, hogy behozzak valamit abból a játékfüggőségből, amit a kilencvenes években — a rendelkezésemre álló gyenge kínálat és korlátozott PC-hozzáférés miatt — elmulasztottam, akadt először kezembe ez a játék. Persze valamilyen abandonware oldalról letöltve, hang nélkül. Mindegy, így is imádtam, mert pontosan az a fajta kalandjáték, amit eléggé szeretek: hangulatos grafika, viszonylag egyszerűen megfejthető rejtvények, és, ami a legfontosabb, falrengető humor.

Plusz — de lehet, hogy ez nem mindenkinek jön bele — ez a csodálatos kis remekmű többé-kevésbé popkulturális szemétből van felépítve. A főhős a kellemesen könnyen megjegyezhető Joe King névre hallgat, bőrdzsekiben és kedvenc baseball-ütőjével grasszál az Amazonas-környéki dzsungelekben, dögös cicák társaságában. Annak rendje és módja szerint van gonosz professzor, akinek genetikai kutatásait nem akceptálták kellő lelkesedéssel, ezért meg akarja hódítani a világot. (A világ mentségére legyen mondva, hogy a dinó-DNS-sel zsonglőrködő professzor a történet időpontjában, 1949-ben már nagyon be van rágva, pedig még ekkor is négy évvel vagyunk Watson és Crick felfedezésétől.) Ebből a kliséparádéból sikerül aztán egészen épkézláb sztorit összerittyenteni. A kaland ott kezdődik, hogy Joe Kingnek ki kell jutnia egy szobából, ahová riválisa, Anderson zárta be, annak érdekében, hogy időben elszállíthassa egy dzsungelbeli fotózásra kliensét, a kissé hisztis fotómodellt; befejeződni előírásszerűen a világ megmentésével fejeződik be. A stáblista alatt a szereplők belezeppelineznek a naplementébe, és előrevetítik egy folytatás lehetőségét is. (Amiből — így tizennégy év után ez már elég valószínű — nem lett semmi.)

Noha a játékot 2004-ben átportolták (és ingyenessé tették) a ScummVM nevű emulátorra, így modern számítógépen is simán futtatható, a grafika és a hang maradt az eredeti színvonalon. Ami abszolút nem rossz: most, a második végigjátszáskor ismét eszembe jutott a közhely: régen még nem volt elég telenyomni egy játékot fotorealisztikus képekkel és processzorszaggató animációkkal ahhoz, hogy sikeres legyen, lévén, hogy a mai erőforrásoknak csak a töredéke állt rendelkezésre. A képek pixelesek ugyan, de nagyon hangulatosak, a játékmenet pedig annak ellenére csodálatosan folyékony, az egész voltaképpen nem más, mint egy kétdimenziós, képernyőkre vágott helyszínek sorozata, ahol csak a játékban szereppel bíró elemek (tárgyak, bútorok, növények stb.) interaktívak. Az egész ki van találva, és ez nagyon üdítő pár mai darabhoz képest.

Mindenkinek érdemes hát letölteni , aki egy kis nosztalgiára vágyik — akár játékos, akár kulturális értelemben. Ráadásul még, ezt nem győzöm aláhúzni, röhögni is lehet. Ha nem is egy Secret of Monkey Island, de majdnem.

A Xiphok tervezett migrációja gond nélkül lezajlott, nincsenek is annyira zsúfoltan, mint féltem, hogy lesznek. Kissé kihűlve érkeztek meg, de elég hamar feltalálták magukat. Úgyhogy most már nem csak a négy harcsát kell etetni minden reggel, de őket is: mivel mást esznek, ezért egy két-három perces szertartássá biztosan kibővült az etetés. Annyira ráizgultam erre a témára, hogy elhatároztam: felszerelem a már nagyon régóta tervezett új polcrendszert, és a Xiphok régi apartmanját átalakítom egy brakkvizes akváriummá. Nekem ugyanis azok tetszenek a legjobban az akváriumhoz kapott képeskönyvből, és érdekesnek is hangzik a koncepció. Persze csekkoltam, vannak „könnyű” tartásfokozatú halak, mert lelkesnek lelkes vagyok, de hogy az elmúlt pár hétben nem metamorfizálódtam szakképzett akvaristává, az is biztos.

Legújabb szerepjátékos karrierem egyik érdekes vonása, hogy kifejezetten szeretem az olyan kalandokat, amelyeknek van direkt és felismerhető formája. Pár hónapja, csak a móka kedvéért képes voltam napokig ülni a számítógép előtt, és rajzolgatni a Down in the Bonehoard térképét — aki egy kicsit is ismer, az tudja, micsoda villantás volt ez tőlem. Most is egy ilyen projekten dolgozom, mi több, most két pálya összeolvasztásán dolgozom egy kalandba. Remélem, jó lesz — ezekkel a játékokkal sincs kevesebb munka, de nekem mégis jelent valamiféle megelégedettséget, hogy sikerült továbbvinnem valamit, ami nekem is annyira tetszett anno.

Ma gondoltam, behozom a lemaradásomat, és ha elég ideig maradok benn, megcsinálom azt az éjszakai irodaház-fotót, amivel a múltkor annyira beégtem a memóriakártya hiánya miatt. Sikerült leszoknom róla, hogy mindehová egy raklapnyi objektívet vigyek, sikerült minimumra szorítanom a felszerelésigényemet. Mindenki elment, magamra csuktam az ajtót, kiszórakoztam az élességet a manuális objektívvel, lenyomtam a gombot — csak hogy ismét szemembe villanjon a NO CF felirat. Egyszerűen nem hiszem el.

Mit tegyünk akkor, ha a szóban terjedő céges policy alapján a tegezés kvázi kötelező egy munkahelyen? Tegez az alfőnökasszony, aki felvett, tegez A., a közvetlen felettesem, tegez Öreg Joe, aki évtizedek óta nyomul a szakmában, tegez Liz, aki majdhogynem az édesanyám lehetne, tegez Sean Connery, és nem utolsósorban tegez a nagyfőnök is, évtizedes cégvezetési tapasztalattal, toronymagasan rangidős státusszal, hatvan oldalas CV-vel, és nem utolsósorban kedvesen fonnyadt, öregapó szerű arcával. Nemhogy tegez: első alkalomtól kezdve kér, hogy szólítsam a keresztnevén. Nb. ebben a környezetben aztán végképp megtanultam, hogy a respektus nem a magázáson lovagolva áramlik át az éteren. Már arról nem is beszélve, hogy ilyen szokásjogon alapuló környezetben az indokolatlan magázás direkt bunkózás.

Erre a nálam kb. húsz évvel öregebb, hatszázötvenkettedik senki, egy szakmailag full jelentéktelen aktatologató, akiről hónapszám egy szót sem hallani a különböző szakmai diskurzusokban, aki magasról tojta le, hogy a névjegyrendelése csak akkor él, ha visszajelez a nyomda által elküldött névjegymintájára, és akinek azért viszem le ezt személyesen, merő jófejségből, hogy ne kelljen rá egy hónapot várnia, ordítva és tahó hangnemben kéri ki magának, hogy egy hozzám hasonló harminc éves kis senki tegezze. Legszívesebben közölném vele, hogy oké, felejtse el, akkor tartjuk magunkat az írott szabályokhoz, várom az írásbeli visszajelzést, és majd február 10 után elkocog valamikor a nyomdába a megjelenése. De hát ezt nem engedi a vállalati esküm általam megélt szelleme, szóval még én próbálok apologizálni. Aztán fensőbbsége teljes tudatában elviharzik.

A kétméteres, vele kábé egyidős TA, akire mellesleg ugyancsak felnézek, ha másért nem, hát mert éveket töltött Oroszországban, és szemtanúja volt a fentieknek, próbál megnyugtatni, hogy ne vegyem a szívemre, ez a csóka egy kicsit bolond. Mégis a szívemre veszem, és szent esküvel fogadom, hogy ezzel a csókával akkor nincs több informális eszemecsere, mi több, ha legközelebb összeakadunk, csak súlyos formai ellenőrzés után fogok bármit is befogadni tőle.

Ha jól látom, nem is említettem még: összefutottam Joe-val.

Ez a Joe vezérigazgató volt valamikor a Cégnél, konkrétan Vöröstündér elődje. A pozícióját szigorúan kapcsolatépítésre használta fel, rögtön volt is hová dobbantania, amint lemondott egy iszonyatosan hosszú, ha jól emlékszem, négy ciklusra nyúló vezetés után. Közben ha nem is direkt, de indirekt pártaktivitása mindig lehetett, mert egyszer csak polgármester lett egy kisebb településen. Amiért én különösen utáltam, azok a végeérhetetlen konspirációs vacsorák és gyűlöletfélórák Vöröstündér ellen — már akkor is, amikor még magam is Vöröstündér ellenzékéhez tartoztam. A tervezgetés miatt a nagy büdös semmiről, amiből aztán a végén mindig a nagy büdös semmi futott ki. Emlékszem, még távozása után is szeretett volna érvényesülni, 

 Ahogy elmondogatta, hogy mit és hogyan csinál, hogyan tervez az életben, rájöttem, hogy továbbra sem irigylem. Régen sem voltam érte oda túlzottan, a döntéseit rendszerint mesterésegesen információhiányos és dokumentálatlan környezetben hozta meg, leköszönés után aztán meglehetősen nagy mértékű káoszt hagyva maga után. Manapság persze már nem olyan nagy kunszt legalább alapszinten utánanézni egy polgármester tevékenységének: valóban úgy van, ahogy mesélte nekem a sült krumplija felett, vezetési stílusa azóta sem finomodott egy kicsit sem.

Nagyon-nagyon elégedett voltam ezzel a beszélgetéssel, egészen addig, amíg egy félrenyelés miatt be nem terítette a környező öt köbmétert másfél centiliter Ice Tea-vel. Részben ismét eszembe jutott, mennyire okés dolog volt hozzájárulni ahhoz, hogy ne az ő szellemi öröksége menjen tovább a cégnél. Másrészt igen-igen jó érzés volt látni az arckifejezését, amikor arra a kérdésére, hogy hogyan kaptam meg a jelenlegi melómat, azt válaszolhattam csibészes félmosolyaim egyikével: pályázaton. Neki még sok valódi versenyben nem kellett helytállnia.

Mindezidáig a Házibuli Classic leginkább az én reszortom volt, de jelentem, a Peti & Co. is beszállt a biznisszbe. Elsődleges erősségük a ki tudja, honnan és milyen horribilis áron szervált szendvics know-how, a második az elég érdekes szerkezetű lakás. Amit szokásommal ellentétben ezúttal én is végignéztem, még érdekes történet is jár  hozzá, szóval tényleg lehetett itt egy kihasználására váró üzleti niche. További fejlődési lehetőségeket az általam megkérdezett üzleti tanácsadók elsősorban asztal-vonalon, vagy új, hajlékonyabb lábú barátok beszerzésében látnak. Az e célra szervezett konferencián felvetődött a társasájáték-üzletág fejlesztése is, de végül a jelenlevők arra a konklúzióra jutottak, hogy azt a partnerkapcsolataik révén is meg tudják oldalni.

A rendezvényen végre komolyan vettem azt az, utóbbi időben elég sokszor megszegett fogadalmamat, hogy többször fogok privát bulin fotózni. Főleg a közeli portrékat szerettem régen, ha másnak nem is, nekem feltétlenül hiányoznak. Most ráerősítettem erre egy kicsit, ráadásul további, intezív teszt alá vetettem a fix fókuszos, manuális objektíveimet is. Az eredmények részletes kielemzése még várat magára.

Az összejövetel fő eseménye, a bérelt készlettel rendezett Caylus-parti végül megnyugtatóan szoros eredménnyel zárult. Közben megerősödött bennem az az elképzelés, hogy ha ennek a játéknak alapvetően két frusztráló vonása van. Az egyik, hogy arcátlanul ki tud fizetődni a kezdetben hozott áldozatok: ha az ember bevállalja az iszonyatosnak tűnő vérveszteséget, lenyeli a kaján megjegyzéseket és fejleszt, akkor az nagyon vissza tud jönni. A másik, hogy az utolsó körben még minden megváltozhat: aki egészen addig kaján somolygással vezetett, az a végelszámolásnál még mindig orcára hullhat. Eddig legalábbis az általam megfigyelt partik alkalmával mindig így volt.

Az estet egy elég jól sikerült sétával zártuk le Kathyvel. Az odaúttól eltérően visszafelé már sikerült megtalálnunk a helyes irányt, és egy nagyon hangulatos, csendes, ködös, hűvös estés csellengés lett a dologból, miközben nem tévedtünk el és nem tettünk felesleges kerülőt sem.

Insiderek meg is nézhetik az elkészült fotókat a Flickr-en.

Nevem: Caramip Csillókő Turin, de mindenki csak Turinnak nevez. Persze van gigahosszú nevem is, hiszen minden rokonom – és be kell vallanom elég széles családi körrel rendelkezem – adott nekem nevet már az évek során. De persze mint a gnómok nagy része, csak három nevemet használom. A vezeték, egy kereszt és a becenevem, ami Csillókő. Szeretem a csillogó köveket. Nagyon szépek! A ruhámra is tettem belőlük jó néhányat. Ha varázserővel is bír, csak annál érdekesebb. Egyébként 45 éves vagyok, szóval még eléggé zöldfülű!

A hajam szőke. Amolyan unalmas szalmaszőke, mint a gnómoknak általában. Szemem kék, mint családomnak. Sok testvérem, nagybátyám, nagynéném, unokatestvérem, unokahúgom etc. van. Nagyon szeretem a családomat. Mindig jókedvre derítjük egymást sok vicces történettel. Családomban amúgy is elég nagy létszámban vannak kalandozó lelkületű gnómok. A kíváncsiság mindig is hajtott bennünket, úgyhogy sztorikban nem szűkölködünk. Az egyik nagybátyám például Gerbo Gibbin, amikor északon járt egy szerencsés véletlen folytán… – na de most nem erről van szó. Folytatom: a magasabb lényekkel szemben – mint emberek, elfek, fél-elfek, fél-orkok satöbbi – kissé bizalmatlan vagyok. Jobban kedvelem, ha valaki egymagas velem és nem néz le rám azokról a hosszú lábakról. Legyen az félszerzet, vagy törp. A törpökről úgyhírlik mogorva és tunya lényeg, de higgyétek el nekem, a szívük óriási. Verjek át egy törpöt ha nem mondok igazat, a törpök igenis tudnak szeretnivalóak is lenni. A félszerezetekkel pedig már hosszú évszázadok óta élünk boldog szimbiózisban kicsiny völgyünkben. Azért itt Darokinban sikerült szoros barátságot kötni néhány magasabb lénnyel. Ha harcba keveredünk, csak elbújok egyikük mögé, és probléma egy szál se.

Néha igazán szeleburni és meggondolatlan tudok lenni. Bajba is kerültem már párszor e miatt. Sokszor tapasztaltam hogy körülbelül a századik kérdés után valamiért elvesztik a fejüket egyesek. Nem is értem mi ez a nagy türelmetlenség a világban. Például a múltkor egy fűszeres hajtott el két óra után olyan mondvacsinált okkal hogy 20 várnak miattam a soruknak. Hát hova sietünk kérem szépen?! De Garl Aranycsillám lássa lelkem, sosem volt rosszándék szívemben.

Ami azt illeti, én is teljesen a tegnapi este hatása alá kerültem. A végére teljesen lefáradtam, de azért még akkor is ezen molyoltam egy darabig, miután a többiek elmentek, de még a melóhelyemen is abszolút éreztem magamon az utóhatásokat.  Nem is emlékszem, mikor volt a szerepjáték ennyire az életem középpontjában: volt a játék múlt pénteken, aztán öt nap múlva megint ugyanannak a nagy létszámú társaságnak kellett mesélnem. A két időpont között meg a szabadidőm elég tetemes részét azzal töltöttem, hogy próbáltam az eddigi jegyzeteimet a világról legalább a többiek számára kiadható formába rendezni. Végül sikerült is.

Maga a csapat mesélői szemszögből elég érdekes. Egy paladin, egy druida, két vándor és egy mágus — legalább két karakter van, amelyiknek definíció szerint nagyon erős, mindenféle történettől független saját motivációja van. Semmiképpen sem azok a „na jó, lássuk, milyen kihívás esik elém” típusú karakterek. Ráadásul egy paladin és egy druida motivációi (hogy finom legyek) egyáltalán nem szükségszerűen esnek egybe. De ha nagyon szigorúan vesszük, a két ranger sem olyan magától értetődő módon lesz kalandozó, mint a gnóm mágus, aki tényleg erre lett kitalálva. Szerencsére algi már indított is egy naplót a saját karakteréről, remélem, folytatja is, mert ez elég sokat segít. (Szerencsére, úgy látom, már a játékosok is túl vannak azon a korszakukon, ami a múlt században még nem egyszer megkeserítette az életünket, hogy a játékosok nem akarják elfogadni a mesélő által felkínált kalandot.) 

Ami meglep, hogy Balu mennyire sokszor hangsúlyozza a nem játékos karakter alakításaimat. Pedig játszottunk már együtt, nem is keveset, és pont ezen a téren nem érzem, hogy nagyon fejlődtem volna, vagy egyáltalán, nagyon ambícionáltam volna a fejlődést. Mindig is igyekeztem a legjobban alakítani az általam mozgatott figurákat, színjátszókörbe meg nem iratkoztam be időközben.

Eléggé elkenődött voltam már tegnap délutánra. Ez a fekvés-alvás-orrfújás-semmittevés kombó valahogy nem javított a mostanában általános depressziós hangulatomon, és rossz közérzetemen, de az estém meg lett édesítve, és 80%-kal jobb kedvre derített. Jött a csapat szerepjátszani. Előkészítettem a karakterem, a nasit (padlizsánkrém szezámmagos kétszersülttel), még Try-t gyorsan elröptettem köptető szirupért (nyavalyás nyálka tekereg nyakamon/ban), és kezdődhetett a szerepjáték, aminek a vége olyan izgire sikeredett hogy nem tudtuk abbahagyni megbeszélt 10-kor, fél 11-ig bőven játszottunk.

A kis nyavalyás gnóm mágusom Turin, pedig nagyot villantott. Olyan harci teljesítményről tett tanúbizonyságot hogy a harcosok is megirigyelhették volna, ha épp nem lebegtek volna épp a élet és halál peremén. Mindegy. Szívósak azok. Megmentettem őket, és már felépültek (mások lehet hogy nem így mesélnék a sztorit, de ettől most tekintsünk el…).

Ugyanakkor most igyekszem karakterhűen játszani. Nem Kathy Zoei Torrance játszik, hanem Turin. Turin a gnóm, aki szereti a családját, de most épp kalandozik. Aki szereti az ékszereket, a drágaköveket, a kényelmet. Aki kíváncsi, és kissé szeleburdi, de jó lelkű. Aki szereti a trükköket, és a szemfényvesztést, és értékeli a jó vicceket, a humort. Na ennek megfelelően játszom, és nem annak hogy éppen mi a leglogikusabb lépés.

Például tegnap este, már órák óta caplattunk egy alagútban, ahol lovagpajtimnak Axelnek épp meg kellett volna fejtenie hogy miért is van tulajdonképp ő ott, de Turin hamarosan megunta a céltalan monoton mászkálást, úgyhogy indítványozta hogy hagyjuk itt az egészet a fenébe, úgysincs itt semmi. Végül többen hasonló álláspontra kerültek, így hát kimentünk, aztán persze Axel jól meg is bánta, és vissza kellett jönnünk, de hát ez van…

Előtte viszont volt egy vicces jelenet egy szöcskentaúrral (sajnos az originál nevét nem tudom) mindenesetre még este lefekvés után is hangosan kacagtam rajta, amikor eszembe jutott Try szenzációs alakítása. Sőt, még most is elkuncogom magam, ahogy visszagondolok, hogy a félig szöcske félig ember kis lényecske előkotródik az erdőből felemelt kezekkel, és cincogó hangon azt mondja nekünk: – jól van jól van, lefüleltetek!  – miközben nekünk dunsztunk sem volt arról hogy a kis kópé ott bóklászik a táborunk körül, csak Ron baglya viselkedett egy kicsit türelmetlenül. Aztán a töpörtyű előadása persze mindent vitt! Turin annyira viccesnek találta, hogy még 1 arany 1 ezüstöt is nekiajándékozott. Mondtam hogy jószívű és értékeli a jó humort!

Sajnos a következő menetre péntek 13-ig várni kell.

Két kis cappuchino. Ennyire volt szükségem ahhoz, hogy ébren maradjak a munkaidő végéig. No nem mintha nem dolgoztam volna folyamatosan, írtam/olvastam, mint a kisangyal, ráadásul most nem is kifelé, hanem befelé, ahol sokkal nagyobb égés, ha vackot ír az ember. Ennek megfelelően figyelnem is kellett, megbeszélésem is volt, anyagokat kellett átnéznem, de valahogy csak nem akartam egyenesbe jönni. Lizzel ebédeltem, és ezúttal már sikerült ezt oldottabban abszolválni, mint egy fogadást az indonéziai angol nagykövetségen. Szóval történtek dolgok rendesen, mégis folyton azon kaptam magam, hogy még húsz másodperc, és elszundikálok.

Mindegy, a koffein átsegített a nehéz órákon, bár itthon is elég bágyadt voltam. Mivel a koffeinből már elegem volt, inkább engedtem Kathy nyomásának, és megnéztük a Predator II-t. Nekem tetszett, a holnapi játékhoz is adott némi ihletet. Hehehehe. Annyira adott, hogy utána még leültem kimodellezni valamit, amit eredetileg csak kamuzni akartam. Végül is csak háromszor kellett kiradírozni mindent, de aztán csak megszületett a kívánt válasz.

Egy ideje ismét villanyborotvával borotválkozom. Eléggé egy diszkont darab, fenyegetőztek is a boltban, hogy nem lehet hozzá alkatrészt kapni. Hát ez lehet, de ettől még megborotvál. Ehhez nincs szükségem alkatrészre. Így nem mászkálok borostásan dolgozni, bár A. ma azt javasolta, hogy nem csak újabb megbízásokat ad nekem, hanem egy vasalót is. Mondtam neki, hogy egyre jobban hasonlít édesanyámra, mire azzal védekezett, hogy én meg az öccsére hasonlítok. Végül megbeszéltük, hogy húsz négyzetméteren, konyhaasztalon nem annyira menő a vasalás, mint ahogy a vasalódeszka kerülgetése sem.

Vasalás alól infrastrukturális okokból felmentve.

Egész jól indul ez a hét — gondoltam magamban, amikor kinéztem az ablakon, és jellegezetes, téli napsütés csillogott a belső udvar ablakain. Imádom az ilyet: vakító kék ég, friss hideg, és szép kontrasztokat alkotó napsütés. Liz viszont kénytelen volt elhúzni a sötétítőjét, mivel pont az ablakára esett a fény. Legszívesebben sétálnék, dünnyögte, akkor a monitorom se izgatna. A-s napom volt amúgy. Ma volt a napja, hogy megtárgyaltuk az egyik hipertitkos megbízatásomat. Az eredetileg tervezett időpont csúszott pár órát, mire eljött a perc, már rángatóztam, mint egy villanyozott békacomb, mint mindig, ha valamilyen új műfajban kell véleményeztetnem magam. Végül is egészen biztató dolgokat hallottam. Kicsit most ki vagyok fogyva az érdekes feladatokból, remélem, megint adódik valami kellemes megbízatás.

Fél négykor keltem amúgy, Kölöknek volt némi alkotnivalóm, végül is egész jól összerántottam, bár, ahogy azt mondani szokás, igen nagy mértékben támaszkodtam a hivatkozott szakirodalomra. Azért másolni nem másoltam, sőt, itt-ott még némi eredeti gondolatot is képes voltam felmutatni. Mire indulnom kellett, pont elkészültem. Ebédszünetben kiderült, hogy vázlat is kell, még azt is rittyentettem csak úgy rutinból. 

Péntek óta meg kvázi minden szabadidőmben írok, tervezek a szerdai szerepjátékra. Végül mindent sikerült összelapátolnom, amit ma este kitűztem magamnak, remélem, lesz valami foganatja. Ennyire alapos még sosem voltam mesélőként, de szerintem ennyi embernek sem meséltem ennyire rendszeresnek ígérkező alapon. Ráadásul Csabi is a csapatban van, aki az első, mindmáig legsikeresebb karakteremnek mesélt nagyon sokáig. 

Halfronton egyelőre békesség és nyugalom. A beszerzett harcsák rendben vannak, esznek, úsznak, nem tudom, mi mást csinálhatnának még. Pár csigabiga is előkerült valahonnan — Kathy szerint a boltból hoztuk a petéket. Érdekes árukapcsolás. Azt hiszem, kénytelen leszek belenyugodni, hogy csigáink is lesznek.

Kihívtam ma a zsernyákokat Rosszindulatú Kutyásnyanyához. Vonított az állat egész hajnalban, a nyanya nem reagált a kopogtatásra. Kezdtem combnyaktörött, az ágyában lassan rothadó, magányos öregasszonyhullát elképzelni, hát hívtam rendőréket. Épp csak letettem a telefont, jött fel a nyanya, hazafelé tartva valami hajnalig tartó tivornyázásból. Egyszerűen képtelen vagyok lépést tartani ezekkel a mai fiatalokkal.

Most épp hagyma ízű almát eszem. Talán hülyeség volt a hagyma mellett tárolni a hűtőben, de legalább nem rohadt meg mint a többi. Alma. Az csúszik. A fagyi is csúszott amit kábé két órája fogyasztottam el. A fagyiért Try-t röppentettem el. Vagyis repült ő magától is. Valahogy van egy olyan íratlan szabályunk, hogyha az egyikünk beteg, akkor a másik a lehető legkisebb sóhaját is teljesíti. Most a beteg én vagyok.

Reggel még egészen más terveket szövögettünk mára, de délután kénytelen voltam belátni, hogy a maró torokfájás, és hőemelkedés bizony nem az egészséges ember két ismérve. Így hát feladtam. Belebújtam az alvós pólómba, és a melegítőalsómba végül be az ágyba. Egész aggasztó dolog ha az ember torkát minden falat marja. Éhes vagyok mint a fene, mégsem kívánok semmit, mert rögtön eszembe jut hogy minden nyelésnél csípni fog. Így esett a választásom a fagyira (noha egy sajtos, vagy hortobágyi palacsinta, vagy egy tojásos nokedli jobban esett volna). A fagyi csúszik, selymes, nem csíp, és a hideg fájdalomcsillapít. Szóval így állok most… meg persze egy hatalmas dilemma előtt hogy mi is legyen a holnappal. Ha a főnököm még egyszer kiejti a száján a mondatot hogy „már megint beteg vagy?” és nem is tudom mit csinálok vele. Tulajdonképpen amúgy is ő a hibás mindenért. Orsi egész múlthéten beteg volt, és mi persze egész múlthéten együtt dolgoztunk. Hozta vitte a bacikat, mindaddig amíg jól meg nem fertőzött velük. Ő persze szívesen ment volna szabira, de most némi feszültség áll fenn közte és a főnök között, ilyenkor pedig az ember inkább fél hulla állapotban is bejár csak hogy bizonyítsa nélkülözhetetlenségét. Persze mindennek megvan a maga ára. Ezúttal én perkálok.

Azért a múl hét depressziós özönének voltak pozitívumai is. Például a péntekre nálunk szervezett hat főre redukálódott kompánia kis szerepjátékos bulija például elég pöpecre sikerült.  Kalandmester szerepében Try villogott, míg mi többiek voltunk a játékosok. Én ezútta egy gnóm sorcererrel – Turinnal – nyomulok, egyelőre még nem tiszta merrefelé, de majd biztosan hasznomat veszi a banda többi tagja: Erina a bátor vándornő (Zsó szerepében), Axel a nemes szívű lovag (Balu szerepében), a halk, megfontolt és még névtelen druida (Csabi szerepében), valamint Ossur az egyelőre Erinára pikkelő, pozícióját féltő szintén íjász vándor (Algi személyében). Nos, valaha évekkel ezelőtt… olyan 2002 körül volt szerencsém szerepjátszani sokadmagammal néhány szomszéd sráccal, de valahogy az ennek a nyomába sem ér. Nekem legalábbis eddig nagyon tetszik a sztori is, a karakterem is, és igen, teljesen más csapatban hús vér emberekkel játszani, mint Try-vel kettesben. Nem mondom hogy jobb, csak azt hogy más. A kétszemélyes játéknak mindenesetre az az előnye biztos hogy megvan, hogy végig az ágyban fetrenghetek közben :)). Try-vel kirittyentettük a lakást, bekevertünk háromféle szendvicskrémet, kosárba tettünk egy halom kenyeret, és aki éhes volt a konyhában azt csinált magának amit akart. Meg persze volt nagy narancsevés is, miután Baluék két nagy vödör naranccsal állítottak be hozzánk. Folyt. köv. e szerdán.

A munkám egyik aspektusa, hogy információt adok másoknak a Cégről. Na nem mintha olyan okos lennék, egyszerűen csak én vagyok az egyablakos ügyintézés. Te beadod a kérdést, én kiadom a választ, ami legálisan felhasználható. Elég sokféle emberrel össze lehet így futni.

Amatőr kis mazsolákkal, akik fél füllel hallottak valamit, elsütik az összes trükköt, amit a kémsuli felvételi előkészítőjének első óráján elanekdotáznak a tanárok. „Nézze, a jelentés mindenképpen elkészül, max benne lesz, hogy maguk nem segítettek”. Hát hajrá. Ettől az infó még nem sül meg gyorsabban.

Vannak a gigalusták, akik minden problémájukkal ahhoz fordulnak, akinek a telefonszáma épp szem előtt van. Adott esetben hozzám. Neki össze kell állítania egy statisztikai áttekintést a város parizergyártó üzemeiről. Sajnos, mi ezzel nem foglalkozunk. Hát márpedig neki mindenképpen le kell adnia valamit, szóval ezt a problémát meg kell oldanunk. Sajnálom, de a többes szám első személyt nem tartok indokoltnak. Hogy ő most mekkorát csalódott. Hogy én azt mennyire sajnálom, de a parizergyártás ettől még nem lesz a szakmai látórkörömben.

Kis görény, aki először elvárja, hogy álljak a rendelkezésére, a hatáskörömön éppen csak egy picit túlnyúló dolgokkal. Érti, hogy ezt már nem lenne kötelességünk kiadni, de légyszilégyszi ezt most mégis. Segítsek neki szöveget értelmezni. Túrjak fel neki apróságokat. És amikor rájön, hogy egyszerűen csak hülye ahhoz, hogy ütős anyagot hozzon össze, akkor hatalmas leleplezésként tálalja, hogy egy hat évvel ezelőtt publikált szórólapunk láblécében elírtunk a levelezési címünket. További sok sikert.

Persze vannak baráti elemek is. Mondjuk a muksó, akiknek a honlapjára kéne egy fotó, mert ugyan mind a ketten jelen voltunk egy meetingen, csak éppen mi gondoskodtunk fotósról (rólam), ők meg nem. Sebaj, azért vagyok, hogy legyen, aki nem vacakol a saját szerzői jogaival. Akinek kellene az a huszonnégy oldalas háttérelemzés, amit három hét alatt hoztam össze, vaskos túlórázással, és eddig hozzávetőleges számítások szerint négyen-öten olvasták el. Hát ezt az embert meg egyenesen szeretem, küldök is neki egy thaiföldi nyaralást a szülinapjára.

Néha adódnak meglepetések is. Mint például az a tag, aki Isolde férjeként mutatkozott be a minap.