Az utóbbi hetekben sikerült elég sok időt összeszerveznünk édesanyámmal; így elég jól megterveztük a karácsonyt, a terveket pedig elég jó hatékonysággal végre is hajtottuk. Reggel még elugrottam bevásárolni, döbbenten konstatáltam, hogy nem én vagyok az egyetlen őrült, aki képes hajnalok hajnalán felkelni a vacsoraalapanyagok időben történő beszerzése kedvéért. Mindegy, még így is válogathattam a készletből, hazavittem a szajrét, aztán irány édesanyám apartmanja. A mákos gubából végül sajtos guba lett; sajnos a sajtos guba édesanyámnak is túl sajtos. De azért jól elhülyültünk a bablevesbe való zöldségpucolás közben.

Én őt fényképezőgéppel leptem meg, lévén, hogy ő mind a mai napig az én ezeréves kis szappantartómat használta, ami fölött már ugyancsak elszállt a divat. Így is ragaszkodtam a „határozottan kompakt” koncepcióhoz; a választásom pedig végül egy ezüstszínű, képstabilizátoros kis Lumixra esett, némi memóriakártyával meg egy, a géphez adott digifotós könyvvel megspékevle.

Én pulóvert kaptam, remek színekben, de olyanokban, amit magamnak sose vennék meg, latop-alátétet meg egy Miss Marple gyűjteményt angolul; bár édesanyám aggódott egy cseppet, nekem semmi kifogásom Agatha Christie ellen, ha nem kell úgy csinálnom, mintha ez lenne a magaskultúra abszolút csúcsa. Eredetiben pedig még semmit nem olvastam tőle, szóval kellett ez is.

A karácsonyi készülődések számomra a Kathyvel töltött Szentestében kulminálódtak. Örültem, hogy a viszonylag rövid idő alatt tető alá rántott Kék Elefánt projekt ilyen féktelen sikernek örvendett. Én magam pedig a jövő évet egy kézzel készített, az összes speciális szükségletem figyelembevételével készült bőr táskával kezdhetem majd meg. Bár elsírni ritkán szoktam magam, azt azért látom, hogy ez is gyönyörű.

Balu pedig szépen berántott a csőbe a Nem vénnek való vidék könyves eredetijével, nem tudom, hogyan leszek képes aludni, amíg el nem olvastam. Jó eséllyel sehogy. Sebaj, holnap utazunk a farmra, lesz időm kiszunyókálni magam.