Idén úgy döntöttem, én is behódolok a blogger-trendnek, és írok évzáró postot. Ha már olyan sűrű évem volt, amilyen.

A legfontosabb nyilván az eljegyzésünk Kathyvel, sikerült az összes, ezzel kapcsolatos tervemet kellő romantikával és ügyes improvizációval megvalósítanom, nem jött közbe semmi és még igenlő választ is kaptam.

Idén — jóindulatúan számolva — három munkahelyem volt és két szerződéses melóm, ezzel azt hiszem, rekordot döntve munkahelyeim számosságában. Nagy megnyugvás, hogy a Cég után sikerült ismét olyan munkahelyet találnom, ahol azt kell csinálnom, amihez értek és amiben nagy gyakorlatom van. A munkaidőm megnyugtatóan nagy százalékát töltöm írással és olvasással, és egyelőre még mindig tanulok új dolgokat, ami jó.

LG áldásos tevékenységének köszönhetően szereztem germán nyelvvizsgát, így végre kézhez kaphattam a papírt arról, hogy filozófus vagyok. A diplomámat rögtön hasznosíthattam is, még ha a melóhelyemen nem is kifejezetten feminista filozófiára szakosodott filozófust kerestek.

2008-ban tényleg rákapcsoltam a fotózásra. Megtanultam a stúdióban világítás alapjait, részben tanfolyamból, részben könyvből. Műszaki szempontból hosszú folyamat végére értem: az első szappantartóm és egy hosszú köztes fázis után idén lett cserélhető objektíves digitális tükörreflexes fényképezőgépem. Mi több, már kettő darab objektjvet is beszereztem hozzá: egy imádnivaló, fix fókusztávos, bazi fényerejű ötvenest, és egy öreg, megbízható, csúszózoomos telét. Ráadásul év végére még a rendszeres, tudatos fotózásba is belekezdtem.

Filmekkel eléggé el voltam kényeztetve: kijött a Dark Knight, ami sokkal jobb volt a „csak” szórakoztató első résznél, egyszerűen imádtam, még ha nem is elsősorban Heath Ledger miatt. Láttam a Quantum of Solace–t, ami a jelek szerint elég hossz időre felkeltette az érdeklődésemet a James Bond jelenség iránt, már szakkönyvet is vettem hozzá. És ott volt a Michael Clayton, George Clooney, Tom Wilkinson és Tilda Swinton zseniális alakításával, egy gördülékeny és lebilincselő történettel és morális szituációkkal.

Könyvben az abszolút elsőség feltétlenül a City of Darkness-é, ahonnan végre első kézből és elképesztő részletességgel értesülhettem arról, milyen is volt az élet az igazi Elkerített Városban. Ott volt a Csikágó, szívbemarkoló történeteivel, zseniálisan összekuszált, évtizedeken és kontinenseken átívelő cselekményszálaival. Kár, hogy a jelek szerint elfelejtettem írni róla.Írtam viszont a Semmi bajról, ami részben hasonló korról, részben hasonló eszközökkel szól. Kijutott nekem a depresszióból, de azt hiszem, megérte.

Noha nem vagyok az a típus, aki őrült tempóban fogyasztja a zenéket, meghatározó zenei élményem így is volt: kijött a Kill to Get Crimson Mark Knoplfertől, és ismét ott lehettem a koncerten, mi több, ezúttal a küzdőtéren.

Akárcsak tavaly, idén is meglehetősen optimista hangulatban ért az év vége. Van munkahelyem, vannak munkahelyi terveim, mi több, idén tanulmányi terveim is vannak: szeptembertől ismét egyetemista leszek. Ha minden jól megy, jövő ilyenkor már a jogi egyetemisták vizsgaidőszakától fogok parázni.

Tényleg az egyik legjobb pizza, amit valaha ettem — vékonytésztás, tűzforró, és tele van a kedvenc feltéteimmel, még garnélarák is elég sok akad, pedig az nem is mindenhol tartozéka a tenger gyümölcse pizzának. Ha új helyre megyek, mindig azt rendelek, részben, mert az a kedvencem, részben pedig azért, mert itt a leglátványosabb, mennyire szeret spórolni az étterem a minőségen. Hát ez nem szeret.

Elég puritán külsejű kis helyen ülünk (Kathy szerint legalább tíz éve semmit sem változott), Kathy szülővárosában, egyetemista koromban én is megfordultam itt párszor. Valamikor a legjobb barátaim is itt laktak, ötoldalas leveleket írogattunk egymásnak, én hetente háromszor-négyszer, ők valamivel ritkábban. Őket látogatni jöttem le, egyszer még a nagy halászléünnepet is megnéztem, ez volt egyben életem legnagyobb éjszakázása is, a végén mindenféle idegesítő hallucinációkkal. Most persze más szemmel nézzük a dolgokat, most Kathy az idegenvezetőm, végignézünk pár helyet, ami anno fontos volt neki — ahol laktak, ahol vásároltak, a folyópartot, és persze ezt a pizzázót, ahol most éppen falatozunk.

Némi hezitálás után kölcsönkocsival jöttünk, ami nagy időmegtakarítást nem jelent, viszont sokkal rugalmasabbak vagyunk így. Főleg, miután megbarátkoztam a sebváltóval — induláskor még az egyes sem állt a kezemre, onnantól kezdve csak az ötös és a rükverc tréfált meg olykor, szerencsére sosem kritikus helyzetben. Illetve eltartott egy darabig, amíg kisakkoztam, hogyan kell felkapcsolni a fényszórót. De mire elkezdett sötétedni, ez is összejött. Így valódi konzumerturistaként beugorhattunk a helyi Tescoba, ahol végre kaptunk RL-90-es rozslisztet a Szilveszterre sütni szándékozott parasztkenyérhez. Már ezért megérte elutazni.

Fotózgatunk, sztorizgatunk, csak hát (most már nagy bizonyossággal állíthatjuk) az ég leghidegebb napját sikerült kiválasztani ehhez a kis kiránduláshoz. Így aztán viszonylag hamar kihűl bennem a spiritusz, mire a kocsihoz érünk, már a kesztyűben is fázik a kezem. Behajítjuk a régi csemegeboltban vásárolt virslit a csomagtartóba (még a Tescoban sem volt juhbeles virsli, márpedig nekem az a mániám) és irány hazafelé. (Ultra-érdeklődők a fotóimat is megszemlélhetik — Kathy, amikor átnézte őket, csak annyit fűzött hozzá, hogy az övéiből teljesen más fog kijönni. Hát nem is csoda, végül is én soha nem voltam más itt, mint átutazó vendég.)

Vacsorára sztrapacskafőzelék vár bennünket. A sztrapacskát is imádom, szóval tényleg elég jól sikerült ez a nap.

Hát van hogy a karácsony nem sikerült úgy ahogy azt az ember megálmodja. Vannak az elfuserált karácsonyok, és a tökéletes karácsonyok. Ez az idei az utóbbiba tartozott. A 24-i otthoni meghitt síros-meghatódós karácsonyról már írtam, aztán másnap jött a családi.

Nálunk az a szokás hogy egyszerre egy valaki bont ajándékot, és a többiek nézik a reakciót :). Ezt szeretem, elvégre egy hétig varrtam, miközben nyakig úsztam a bonbon masszában. Szóval az ember ilyenkor joggal várja a pillanatot amikor az áldozat kinyitja a dobozt – előtte persze aktívan megcsodálja a fantasztikus csomagolási technikámat – és aztán jól meglepődik, és örül.

Amiket kaptam azoknak mind örültem, és amit mások kaptak mind örültek nekik. Gazdagabb lettem egy fullextrás akváriummal (amit ugyan egyelőre még nem láttam, mert leszállítani Bpestről, majd visszaszállítani kissé körülményes lett volna), kaptam gyümölcscentrifugát (régi álmom), anya beszállt az új álommobilomba, valamint megkaptam tőle a képregény története című könyvet, mely képregény keretében meséli el a történetet. Philengy pedig egy saját készítésű sál-sapka kombóval lepett meg, ami akár bolti is lehetett volna olyan frankó az én színeimben (fekete-szürke, jee!), valamint ha már akvárium, tiffanyzott nekünk egy üveghalat :). Levi még nyáron kifülelhette amikor az egyik bonsai fát csodáltam, és felsóhajtottam hogy de szeretnék egy ilyet én is, úgyhogy specialistaként vágott nekünk egyet ajándékba.

Hát ez volt az idei karácsonyi. A szokásostól eltérően világosban, és 25-én ünnepelt családi karácsonyunk :).

Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men)
Magvető Kiadó, 2008.

Onnantól kezdve, hogy kibontottam a karácsonyfa alatt, alig tudtam letenni a Nem vénnek való vidék könyvváltozatát. Érzésem szerint ebben azonban óriási szerepe volt annak, hogy előtte már láttam a filmet, amiről elég markáns véleményem volt, és kíváncsi voltam a forrásra is. A könyv egy fokkal azért jobb, viszont hihetetlenül nagyot lendít élvezhetőségén, hogy a Coen fivérek, ha már nem tudtak vele kezdeni úgy igazából semmit, legalább egy iszonyatosan erős látványvilágot mögé tettek.

Meglehetősen sajátos és ritka formája az egy regény filmadaptációjának, ha a filmesek nem csinálnak mást, mint hogy leforgatják a könyvet. Jelen esetben pontosan ez történt. Nem csak a sztorit adták vissza egy az egyben, de még a regény mondatszerkezeteit is sikerült visszaadni. Az írott szövegből ugyanis hiányoznak a vesszők, a mondatok végén pedig vagy kérdőjel, vagy pont van. Így sikerül elérni ugyanazt a lassú, monoton, tárgyilagos előadását a cselekményben történt borzalmaknak, amit a vásznon is láthatunk. A Coen fivérek mindössze néhány rövidítéssel éltek: egy mellékszereplőt mellőztek, illetve a történet vége más egy árnyalatnyival. A könyvből sokkal egyértelműbb, hogy Chigurh, a történet középpontjában levő, pénzzel tömött aktatáskát végül (vissza)szerző pszicho- és szociopata gyilkos valójában egy elképesztően morális figura, egy gazdáját kereső szamuráj, ronin, akinek mindennél fontosabb, hogy legyen valaki, aki feladatot, célt ad az életének. A film ezt a kérdést egy lehelletnyivel nyitottabban kezeli, ott lehet polemizálni azon, hogy a hullákat végig szenvtelenül, egy pillanatnyi megingás nélkül gyártó őrült mindezt valamilyen kiforgatott, torz morál vagy a totális káosz nevében teszi-e.

Azt sajnos nem látom, hogy mi indokolta a filmesek totális leborulását a könyv előtt, mert az, ha nem is rossz, de nem is jó. A kétségkívül eredeti módon előadott cselekmény elég banális: egy fiatal hegesztőnek látszólag az ölébe hullik egy mészárlásba fulladt drogügyletből származó pénz, aztán úgy jár vele, ahogy. Mindezt kiegészítik a rajta segíteni és a törvényességet visszaállítani próbáló serif belső monológjai, amik bizony ugyancsak nem többek hétköznapi álbölcsességeknél. Lehet, hogy volt idő, amikor még ütősen hangzott, hogy a drog a Sátán találmánya, meg hogy szörnyű, mennyire terjed az iskolai erőszak, de ezek az idők már lejártak. Sajnos már azon sem borzadunk el, hogy vannak olyan emberek, akiknek ember ölni nem bűn. Dosztojevszkij még felvethette ezt borzongató lehetőségként a Bűn és bűnhődésben, de egy 2005-ben íródott regényben ez annyira már nem hat újdonságként. Elgondolkodhatunk rajta, az átlagember mennyire nincs felkészülve a gátlástalan bűnnel való találkozásra, de az életünket ez már nem változtatja meg.

Elmondhatjuk hát, hogy született egy könyv és egy film, amelyek együtt egy különösen szoros egységet alkotnak; sajnos nagyjában-egészében a nagy semmi körül. Van egy közepes sztori, aminek sikerült találni egy nagyon eredeti irodalmi, és egy veretesen klasszikus, de éppen ezért gyönyörű filmes formát. Mondanivaló, másodlagos jelentések, reflexiók — ezek mind elvesztek valahol a nagy formai műgondban.

Úgy döntöttünk, hogy főzni fogunk.

Az előkészítő fázis otthon is egy kínszenvedés: ki kell találni az alapkoncepciót, mi több, nem csak ki kell találni, de egyetértésre is kell benne jutni. Hajtsunk rá mondjuk valamilyen kiadós levesre, valami könnyű másodikkal, vagy a második legyen a leves valamilyen mellékterméke (pl. főtt hús spenót- vagy paradicsommártással), vagy hagyjuk a levest a fenébe, csináljunk valamilyen kiadós egytálételt? Legyen benne hús vagy sem, és ha igen, milyen formában? Jó esetben legalább némi szakácskönyv-lapozgatásra rá tudjuk venni magunkat, de ha ez nem megy, akkor ezen még hazai terepen is elfilózgatunk egy darabig.

Itt, a farmon ugye adott a nehezítés: elég magasra fel van téve a léc, nem szolgálhatunk fel mondjuk rántottát pirítóssal vagy zacskós levest. Legalábbis engem nem vinne rá a lélek. Ne már az én ebédem rongálja a színvonalat. További, markáns tájékozódási egy, a frizsiderben egyelőre ismeretlen céllal tartózkodó, egykilós karfiolfióka: ha egy mód van rá, valamilyen értelmet kell adni az életének — szól az ukáz.

Szerencsére itt már akkora a nyomás, hogy elég hamar eljutunk a szakácskönyv-lapozgatásig, de azért így is jó sokáig tart, mire kiválasztjuk a menüt. Végül palócleves mellett döntünk, amit azóta szeretnék feltörni, hogy először ettünk belőle abban a nagyon elegáns szállodában a Főnökkel, illetve Kathy bevállal egy túrós rakott karfiolt, hogy ne már mindig a morzsás karfiol mellett kössünk ki.

Bevásárlás, végül úgy adódik, hogy mindenből egy húsz százalékos ráhagyással szerünk be, szóval elég nagy adagok készülnek. Minden főzési fázis egy új kihívás, lévén, hogy ez a konyha aztán nagyon nem az én agyhullámaimra hangolva van berendezve, így valahányszor kinyitok egy ajtót, ott mindig poharak vannak, ha lábost keresek, szemeteskuka vagy takarítóeszközök, ha fazekak, halkés-gyűjtemény, ha fakanalat. Szerencsére Kathy ott van mellettem a barátságos, fűszoknyás benszülött lány szerepében, aki mindig készségesen eligazít ebben a dzsungelben.

A körülményekhez képest elég flottul megy minden, csak a krumpli-tényezőn csúszok el majdnem: főzési Achilles-sarkam, hogy akárhogy is igyekszem, a krumpli keménységét egyszerűen képtelen vagyok a többi hozzávalóhoz igazítani. Végül azért sikerül áthidalni a problémát némi erős lángos, fedős forralással. Ha nem is egy szálloda-minőség, de azért finom a levesem, még Kathy nagymamája szerint is. A karfiol meg a ráimprovizált sajjtal pedig pontosan az, amiről álmodtam: kellemes változatosság a morzsás karfiolok sorozata után.

Konganak a lépteink a szellemváros utcáin, minden bolt be van zárva, de nagyon, a buszmegálló óta sehol egy lélek. Elég sietősen kellett elindulnunk otthonról, amikor kitaláltuk, hogy ma kezdünk valami igazán érdekeset az életünkkel és elmegyünk korcsolyázni egyet. Volt fél óránk, hogy összerántsuk magunkat meg a cuccunkat, szóval a reggelit rögtön lehúztuk a sürgős teendők listájáról, így valami kis harapnivalóra vadászunk. Nagyon nem idegesen, mivel már jött szemben egy manusz, McDonalds hamburgerrel a kezében, és nagyon nem úgy nézett ki, mint aki előrlátó módon még Szenteste előtt spájzolt be magának. De egy ilyen napon a McDonalds — minden tiszteletünk elismerése mellett — maximum csak a Dzs Terv lehet.

Ott van például az a remek, klasszikusan régimódi kis hely, ahol az Univerzum legjobb tatárbifsztekjét keveri valamilyen méltatlanul mellőzött lángelme. Nem tennék fel rá nagy összeget, hogy nyitva találjuk, de nyitva találjuk, még pontosabban sikerül a nyitás pillanatára megérkeznünk. Lévén napok óta kvázi ünnep, némi arcoskodásnak tűnik nekem, hogy éltapot tesznek elénk (valahol már azon meg vagyok lepődve, hogy van tonik), de a pincér rezzenetlen arccal felveszi a rendelést, mi több, a két perc múlva esedékes szabadkozás is csak annyi, hogy mivel most főzik Kathy által rendelt hagymalevest, arra várni kell. Mi meg eléggé ráérünk, lévén tisztességes ráhagyással terveztük a programot, szóval dumálgatunk, iszogatunk, amíg kihozzák a kosztot, utána sokkal békésebben indulunk meg a korcsolyapálya felé.

Ezúttal sikerül elég hamar formába lendülnöm, nem úgy, mint januárban, amikor melleseg megfogadtuk, hogy egy-két héten belül visszatérünk még a dologra. Fényképezek, iszom napközis teát, és sikerül esés nélkül abszolválnom a dolgot. Ami az én alkatom mellett elég nagy szerencse mind rám, mind a korcsolyázóközönség közelemben tartózkodó részére nézve.

Hazafelé elengedjük a buszt, inkább megvárjuk Philengyt, aki éppen átutazóba megy valahová: mint kiderül, nem megy, mert a járatát törölték. Hazakísér hát minket, hogy aztán nem sokkal később kocsival kíséreljék meg ismét eljuttatni a rendeltetési helyére. Remélem, odaér.

Reggel összepakoltuk szerény kis motyónkat hat utazókofferba, beugrottunk a teherautóba, amivel Kathy édesanyja jött értünk, és leugrottunk a farmra. Csak a könyveinknek kellett két táska, plusz ugye két számítógép, két fotócucc, meg az a pár rongy, amit majd itt felveszünk. Korcsolya, űrruha, búvárruha. Szkafander, ha esetleg kedvünk szottyanna egy űrsétához. Szmokingot és estélyit nem hoztunk, lévén, hogy már van szilveszteri programunk — parasztkenyeret sütök és virslit zabálunk hozzá.

Ebédre halászlével vártak minket, elég jól sikeredett, én meglehetős szégyentelenséggel termeltem belőle, mi több, nem átallottam tésztát is venni hozzá, ami némileg ugyan ellentétben áll a fogyókúrámmal, de ha halászlé-gyufatészta kombót tolnak elém, hát akkor mind a koleszterin-, mind a vércukorszintem, mind a fogyókúrám tehet nekem egy jó nagy szívességet. Sütemény- és édesség-ügyben viszont tartottam magam, nem adtam át magam semmiféle karácsonyi hedonizmusnak.

Ebéd után, eleget téve a fogadalmamnak, miszerint a farmon folyó életből mostantól mintagyerek-fokozaton vesszük ki a részünket, elmosogattunk Kathyvel, kerítettünk nekem egy kávét, hogy ne dőljek el álltó helyemben, utána szépen lassan leszállingózott mindenki, és fényes nappalos karácsonyozásba kezdtünk. Egyesével osztogattuk szét az ajándékokat, elég jó dolgokat kaptam most is, többek között egy kis stepkészüléket, amivel rögtön egyszerűbb és kevésbé időjárásfüggő lesz a kalóriák elleni küzdelem, meg egy elég laza hangvételben íródott evolúciós pszichológia könyvet a nemek különbségéről, mintegy egy kissé kipárnázva feminista énemet. Ezen kívül beesett még pár kellemes apróság, többek között egy hatalmas doboz halolaj-tabletta. Az én osztogatásom is elég pozitív visszhangokat váltott ki.

Az ajándékozás lecsengése után némi átmozgató sétát tettünk Kathyvel, kezdetben még azt tervezve, hogy milyen klassz lesz itt másnap egy jó nagyot futni. Aztán, amikor helyenként bokáig merültünk a sárba, akkor a magam részéről erősen revideáltam ezen vérmes álláspontomat — elvégre szép dolog a fittség, de hogy erre menjen rá a nemrég beszerzett, hyper futócipőm, azt mégiscsak egy kissé erős lenne.

Balu ajándékának sikerült a végére jutnom, talán még jobban is tetszett, mint a megképesített változat (megfilmesítésről beszélni talán egy kissé erős kifejezés lenne).

Sikerült raw-szerkesztő programot applikálnom a netbookra. Nehézséget elsősorban az jelentett, hogy valamiért nagyon komolyan veszik az 1024x768-as felbontást, miközben nekem csak 600 a maximális függőleges felbontásom. Szerencsére ez a problémaforrás alighanem a gyártóknak is feltűnt, így a virtuális desktop kiváló megoldást jelent a problémáimra. Vagyis ha nem is kiválót (fotót szerkeszteni ilyen minimális képernyőn azért elég nagy kreativitást igénylő feladat), de azért simán vállalhatót és elfogadhatót.

Az utóbbi hetekben sikerült elég sok időt összeszerveznünk édesanyámmal; így elég jól megterveztük a karácsonyt, a terveket pedig elég jó hatékonysággal végre is hajtottuk. Reggel még elugrottam bevásárolni, döbbenten konstatáltam, hogy nem én vagyok az egyetlen őrült, aki képes hajnalok hajnalán felkelni a vacsoraalapanyagok időben történő beszerzése kedvéért. Mindegy, még így is válogathattam a készletből, hazavittem a szajrét, aztán irány édesanyám apartmanja. A mákos gubából végül sajtos guba lett; sajnos a sajtos guba édesanyámnak is túl sajtos. De azért jól elhülyültünk a bablevesbe való zöldségpucolás közben.

Én őt fényképezőgéppel leptem meg, lévén, hogy ő mind a mai napig az én ezeréves kis szappantartómat használta, ami fölött már ugyancsak elszállt a divat. Így is ragaszkodtam a „határozottan kompakt” koncepcióhoz; a választásom pedig végül egy ezüstszínű, képstabilizátoros kis Lumixra esett, némi memóriakártyával meg egy, a géphez adott digifotós könyvvel megspékevle.

Én pulóvert kaptam, remek színekben, de olyanokban, amit magamnak sose vennék meg, latop-alátétet meg egy Miss Marple gyűjteményt angolul; bár édesanyám aggódott egy cseppet, nekem semmi kifogásom Agatha Christie ellen, ha nem kell úgy csinálnom, mintha ez lenne a magaskultúra abszolút csúcsa. Eredetiben pedig még semmit nem olvastam tőle, szóval kellett ez is.

A karácsonyi készülődések számomra a Kathyvel töltött Szentestében kulminálódtak. Örültem, hogy a viszonylag rövid idő alatt tető alá rántott Kék Elefánt projekt ilyen féktelen sikernek örvendett. Én magam pedig a jövő évet egy kézzel készített, az összes speciális szükségletem figyelembevételével készült bőr táskával kezdhetem majd meg. Bár elsírni ritkán szoktam magam, azt azért látom, hogy ez is gyönyörű.

Balu pedig szépen berántott a csőbe a Nem vénnek való vidék könyves eredetijével, nem tudom, hogyan leszek képes aludni, amíg el nem olvastam. Jó eséllyel sehogy. Sebaj, holnap utazunk a farmra, lesz időm kiszunyókálni magam.

A kedd délelőttöt a könyvárban tölöttöm, ha nem is menekülőben, de Kathy számára a lelki nyugalmat biztosítandó. Mivel imádok könyvtárba járni, így nagy áldozatot azért nem jelentett a dolog, pláne, hogy alighanem az összes bölcsészlány és bölcsészfiú a plázákban hemzsegett, így szabadon lézenghettem az olvasótermekben. Gondoltam, ha már ott vagyok, végzek valami érdemi mintát is, és adatokat gyűjtöttem Barrytown pár évtizedes történelméről. Még egy-két alkalom, és bejegyzés is lesz belőle. Utána elmentem az új szemüvegemért, majd édesanyámmal és Kathyvel megejtettük a második előkarácsonyi partit unokatesóméknál.

Azóta szervezzük ezt a találkozót, amióta ismét van normális melóm. Ha éppen nincs, akkor lényegesen kevésbé érzem magam képesnek arra, hogy proaktívan keressem a lehetőségeket a szocializációra — ha viszont van rendszeres munkám, akkor rögtön aktivizálom magam. Így is tettem, de akkor épp Gabe-éknek nem volt jó, megbeszéltük, hogy visszahív, amit aztán persze folyton elfelejtett… Karácsonykor viszont ugye muszáj összefutni, ha az ember egy kicsit is éreztetni akarja a másikkal, hogy fontos neki. Mentünk hát megint, kicsit őrültködtünk Zsóval és Lillel, akik továbbra is szeretnivaló, aranyos csiponyákok. Megmutatták Kathynek az új akváriumot, mint akavarista az akvaristának (hamarosan ugyanis mi is gazdagabbak leszünk pár köbméter vízzel meg pár gramm hallal), bemutatták, milyen brutálisan bánnak a plüssállataikkal, mondtak mindenféle vicceseket. Utána bevonultak tévézni, és a felnőttek egymással is tudtak egy kicsit beszélgetni, az Anna-féle kellemesen házias vacsora romjai felett.

Hogy fan mivoltomat tudatosítsam mindenkinek, akinek csak tudtam, Podmaniczky Szilárdot ajándékoztam. Az elsődleges célközönség persze az unokatesóm volt, aki zsenge fiatalkoromban elég markáns hatással volt az én olvasási szokásaimra — például neki köszönhetem, hogy van paperback Poe-összes a polcomon, de azt is, hogy elolvastam egy rakás Poe-t eredetiben. Így, amikor mondta, hogy Podmaniczky neki ismeretlen, akkor szabályosan felvillanyozódtam — végre vissza is adok valamit a kölcsönből.

Amikor Anna ajándékát vettem, némi bizonytalanság azért volt bennem, nem tudtam, hogy a „sószappan” (szappan alakú kristálysódarab) mennyire válik majd be ténylegesen. A Kölökön és az Annán végzett emberkísérletek után immáron bizton állíthatom: pontosan olyan jól fogadták, mint amennyire jó ötletnek tűnt vásárláskor. Ajánlom mindenkinek, aki fürdéstudatos mamákat szeretne becélozni.

Hát Trynek már-már szokásává válik megríkatni engem karácsonykor. A meghatottságtól ugyanis hatalmas könnyeket tudok ejteni… de hát nincs szebb ajándék a személyes ajándékoknál, ez pedig idén sem maradt el :). A karácsonyfa alatt már tele van ajándékokkal, ezek közül csak néhány az egymásnak szánt. Hát huszonnegyedike megérkezett, mi is megajándékoztuk egymást. A fa alatt egy csomag várt, ami mindaddig még nem volt ott. Ő az én ajándékom volt. Try azt mondja van másik is, keressem meg. Na és onnantól kezdve hulltak a könnyek. Ahogy megláttam, megtaláltam rögtön elérzékenyültem. A fa egyik ágáról egy pici kék elefánt nézett rám nagy fekete gombszemeivel. Egy olyan elefánt, amilyen édeset én még életemben nem láttam. Egy pici puha kék elefánt kockás fülekkel és tappancsokkal.

Ő Eddy, az új lakótársuk, aki nem akárhonnan származik, mint Try ügyes kezei közül. Az első, amit megkérdeztem tőle az volt, hogy ő készítette-e, mert annyira profinak tűnt hogy nehéz volt elhinni. A legszebb az egészben hogy igen, az ő kezei között született Eddy, a plüsselefánt, csak nekem :). És oka is van hogy miért. Még nyáron a flickr-t böngészve rábukkantam egy lengyel hölgyemény oldalára, ami tele volt csupa édes kisplüssökkel, de olyan édesek voltak, hogy a fél karom odaadtam volt egy olyan mütyürért. El is küldtem a linket a Trynek, aztán szépen elfelejtettem az egészet. Try nem. Pár hónappal később mesélte nekem Try hogy ő bizony felvette a kapcsolatot a lánnyal, és megkérdezte hogy nem gyártana-e plüssállatot nekem, de sajnos a lány nagyon elfoglalt volt úgyhogy nem tudta elvállalni a küldetést. Ezzel az előtörténettel született meg Eddy, aki sokkal de sokkal aranyosabbra sikerült a lengyen leányzó bármelyik kis porontyánál.

Eddy az elefánt egyből a szívemhez nőtt.

Szerintem egyszerűen zabálnivaló, ahogy néz azokkal a nagy gombszemeivel! :)

Most igazán nem hagy nyugodni a lelkiismeretem, úgyhogy némi helyreigazítás következik.

Amikor arról értekeztem pár utóbbi bejegyzésemben, hogy Try miattam menekül, az valójában költői túlzás volt. A valóság az, hogy tevékenykedés közben tényleg a lakás minden pontját körbeszökkenem százszor, és hogyha bárki az utamba áll kizökkenek. A legjobban akkor megy a munka, ha egyedül vagyok itthon (és közben non stop Jó barátokat hallgatok :)), és mindenhova elhelyezhetek bizonyos mennyiségű cérnát, fonalat, anyagot, csokit, marcipánt, csomagolópapírt, kötelet, hungarocellt stb.-t. Tehát, amikor azt írtam hogy Try menekül, az valójában nem menekülés, hanem nyugodt munkakörülményim megteremtésének alapköve volt, ami igazán kedves tőle; főleg azért örültem hogy nyugodtan hagy alkotni, mert még az ő ajándékán is volt egy két utolsó simítani való. Szóval ezúton is köszönöm neki a figyelmességét! :)

Meglepődve tapasztaltam egyébként rendrakás közben hogy még a függönyre is jutott egy-két cérnadarab. Amúgy meg váradt vagyok. Borzasztóan. A ajándékok 99%-ban készen, becsomagolva a fa alatt lapulnak. Egyetlen egy hiányzik már csak. Ez az ajándék épp félkész állapotban pihen az egyik széken. Beteljesülésére holnapig várnia kell, és kész! Végeztem! És elmondhatom hogy szinte csak sajátkészítésű ajándékokat gyártottam le hmm… kerek egy hét alatt. Összesen tizenegyet… most akkor én állati elégedett vagyok magammal, már bocs mindenkitől :).

Most a legjobban amúgy valami kőkemény meditatív tevékenységben tudnám elképzelni a beteljesülésem.