Na jó, hát akkor először is: nyertem, nyertem, NYERTEM!

Aktakukacnak lenni jó dolog. Az ember az összes gyermekkori firkálgatós-pecsételés-papírhajtogatós restanciáját behozhatja gyorsan, mert persze mindent papíron kell intézni, automatizmusok meg nincsenek vagy alig vannak a rendszerben. Ma például a laprendelési gyakorlatunkon izmoztuk egy derekasat a Táskás Csajjal, de a vicc az volt az egészben, hogy a végén csak összejött valami épeszű és működőképes. Mondjuk azt még mindig értem, hogy miért racionális, hogy a gazdasági főigazgató egyszer engedélyt ad a megrendeléshez, aztán lapoz egyet, és aláírja a megrendelőt. Miért nem elég csak simán megrendelni, oszt ha nem rendeli meg, akkor áthúzza, és visszautalja az egészet mindenféle átkokkal kísérve az ügyosztályunkra? Ez még tényleg egy nagyon komoly, zavaros, aligátortól hemzsegő folyókkal határolt fehér folt számomra Bürokráciában.

Na persze nem akarok panaszkodni, hiszen ügyekezelésileg ezen a munkahelyemen van a leginkább rend. Vagyis REND. Nincsenek elveszett e-mailek, nincs jaj, nem kaptam meg, nincs miről beszélsz, nincs jaj ezt az elődöm csinálta és gőzöm sincs semmiről. Minden megvan, szépen és egészségesen, még ha tizenkilencedik századiak is a módszereink (minden dokumentumunk elektronikusan születik, mégis papíron továbbítjuk), legalább működnek, és ha valami elakad, tudjuk, hogy hol akadt el, miért akadt el, és hova kell odacsapni a húszkilós kalapáccsal.

Cyla ma bejött, hogy megkérjen, fotózzam le, mert a portréja felkerül egy belső honlapra. Aztán meglepődik, hogy okét mondok, de csak akkor, ha a saját fényképezőgépemet koptathatom. Van ugyan egy kommunikációs szappantartó, de az leginkább egy családi tengerpartozásra, mosolyogkifisfiamozása alkalmas, nem pedig nagy nyilvánosság elé szánt anyagok készítésére. Amúgy arra, hogy Cylával egészen jól kijövök, mindenféle iróniától mentesen elég büszke vagyok. Eleven bizonyítéka annak, amit Mr. Mole tanított nekem a vállalati szférában a normális viselkedésről: ha normális vagy valakivel, az erre emlékezni fog. És ha éppen az életed múlik azon, hogy kapsz-e öt percen belül egy iktatószámot vagy sem, akkor egyáltalán nem baj, ha emlékszik.

Hivatalnoki énem kiteljesedése volt, amikor az ebédlőben az egyik főtanácsadónk ült le hozzám, magányos gasztronómiai meditációim közepette egy kiborított bödön húslevessel, egy tál zöldségkörettel, meg valami fehér szószos serésszelettel. Sosem tudom, mi a teendő, ha egy ilyen fejes szemel ki magának ebédre. Rendszerint a biztonsági megoldást választom: hagyom, hogy szépen lassan felébredjen a bennem szunnyadó újságíró, és szépen finoman, fájdalommentesen, ahogy az egyik alanyom mondta volt, interjút kezdek készíteni. Így aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy a húsdarabolás közben a hölgy éppen az egyik projektjét ismerteti, de úgy, mintha sajtótájékoztatót tartana. Én meg úgy viselkedtem, mintha egy kérdést tettem volna fel azon a sajttájon: néztem udvariasan, bólintottam és mosolyogtam, ha a dramaturgia ezt követelte meg. Végül egész szépen túléltem.