A legutálatosabb ebben a WordPress fejlesztésben, hogy van benne valami dögösen romantikus pionír feeling. Vagy leköltözöl a folyóparti kisvárosba, veszel egy kész házat, reggel kihajtod a tyúkokat, este meg behajtod, és akkor minden oké. Vagy kilovagolsz a hegyekbe aranyat mosni meg prémeket gyűjteni, és akkor sziklába karcolt, sporadikus, néhol hiányos, néhol téves félinformációkból kell összekaparnod a szükséges ismereteket.

Olyan csak egészen ritkán van, hogy egy dokumentáció teljes lenne. Mondjuk hogy a statisztikás pluginok felfednék, hogy mégis, milyen kódot és hol kell elhelyeznem az otthon csomagolt pluginembe, hogy mutassa a látogatókat. Nem, ezt elejtett félszavakból kell kisakkoznom teljesen máshonnan, fórumokban kell turkálnom mérhetetlen türelemmel, és próbálkoznom, amíg a jobb mutatóujjam le nem szárad. Sajnos már többször megtapasztalták szerencsétlen szeretteim, hogy nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja. De az sem, aki könnyed kacajjal fogadja az átmeneti vereségeket.

Ma este megint kaptam szamorodnit — már felidézni sem tudom, Balu hány évvel ezelőtt felejtett el nekem egyszer bort hozni Tokajból. Ahhoz képest azóta is minden egyes kirándulás alkalmával pótolja ezt a hiányosságot, nekem meg lett egy fehérbor-fajtám, amit szeretek. Az első üveget amúgy gyári palackozásban vette nekem egy szülinapomra, és sikítófrászt kapott tőle, amikor megtudta, hogy majdnem csirkesütéshez használtam fel.

Ma szívhez szóló körbúcsúlevelet kaptunk egy kolléganőnktől, aki átköltözött a város egy másik pontján levő szervezeti egységbe. Kissé meglepődtem, de már elég hamar rájöttem, hogy az én szakmámban csak zen-buddhizmussal lehet érvényesülni, így napirendre tértem a dolog fölött. Amikor azonban Liz, a szakmám öreg, rutinos rókája is hangot adott a meglepődésének, úgy döntöttem, ennyi luxust még én is megengedhetek magamnak. Tehát most meg vagyok lepődve.

Fölös másodperceimben Asimov-klasszikusokat olvasgatok újra. Hogy micsoda egy olcsó hatásokra törekvő, fantáziátlan, következetlen, ócska kókler volt ez az Asimov, ezen nem győzök csodálkozni manapság. Nem csoda, hogy bestseller lett még a wc-papír is, amit eldobált, igazi könnyen emészthető gyorskaja az összes regénye, amit anno a sci-fi nagymesterműveként emlegettek. Az a fajta sci-fi író, aki el tudta képzelni, hogy lesz hiperűrugrás, de nem tudta elképzelni, hogy lesz hangfelismerő szoftver (az emberiség tizennyolcezer éves történelmének legvége felé bukkan csak fel egy ilyen, újdonságként) meg elektronikus papír.

Asimov-olvasás előtt pedig, a negyedik részre való készülődés jegyében megnéztük a The Fast and the Furious-sorozat első részét. Mondjuk ahhoz képest, hogy Need for speed címen kerestem a kölcsönzőben, szerintem egész jó fejek voltak a srácok, hogy mégis kitalálták, mit akarok.

— Igazán megszólalhatnának már — mondom Kathynek, miután az első öt percben lényegében csak motorzúgást és fékcsikorgást hallhattunk.

— Srácok, ez így nem lesz jó, beszélnünk kéne — jelenti ki Leon a képernyőn.

— Hát kéne! — felelem én.