A történet pontosan akkor kezdődik, amikor egy remek horrorsztorinak illik: vasárnap hajnal negyed háromkor, vaksötétben.

Felébredek valami nagyon rázós álomból, és azt érzem, mintha valaki egy kést döfött volna a bordáim közé a jobb oldalon. Fáj, de ha hanyatt fekszem, még levegőt sem kapok, ha nem fekszem hanyatt, akkor csak ordítani tudnék legszívesebben. Végül találok egy pózt, ami kábé kibírható, viszont így aludni nem tudok. Hamarosan be is ugrik, hogy igen, amikor lefeküdtem, akkor is fájt már. Nagyjából olyan volt, amikor becsípődik egy kis levegő az ember mellkasába, de Kathy még azzal vigasztalt, hogy másnapra elmúlik. Felkelek, megmozgatom magam, visszafekszem, de a fájdalom, az marad. Amikor ötödször ülök fel, Kathy is felkel, kérdezi, hogy van-e gáz, mondom, hogy van, de egyelőre ne szaladgáljunk az ügyeletre. Felkelek, pöntyögök a gépen, ülve nem is olyan vészes, de amikor visszafeküdnék, félig a döbbenettől, félig a fájdalomtól pattannak ki a szemgolyóim a fejemből.

Vízionálok mindenfélét, eszembe jut Ply tüdőgyulladásos húga, aki hörögve feküdt két héten keresztül, meg a tüdőrákos nagymamám.

Na jó, ügyelet-time. Felöltözöm, a konyhai lámpa fényében megtalálom, amit a sötétben nem, aztán kisurranok, szegény Kathy hadd ne ébredjen fel az alvókúrájából — minden áldott reggel egy merő kóma szegénykém, miért pont szombat reggel negyed hatkor kelljen kirándulgatnia. Gondolom, megvárom a buszt, de akkor már annyira fáj a mellkasom, hogy inkább hívok egy taxit. Mire odaérünk az egészségügyi központhoz, már levegőt is alig kapok.

Ujjlemnyomat, retinaszken, hat biztonsági zsilip, de végül kiderül, hogy minő pech, de ide tartozom. A mentős, aki fogad, menetben még beugrik az orvosokhoz és felveri őket, majd ott hagy agonizálni a csokiautomata mellett. Ha már ott vagyok, veszek magamhoz ez kis löttyöt. Jön a doktornő, meg egy orvosféle, aki a későbbiekben, a vizsgálatom alatt rám se néz majd, csak rajzolgat a jegyzettömbjére egy szomszédos asztalnál, és magában dünnyög olyanokat, látszólag az én esetemmel kapcsolatban, de iszonyatosan szétfüvezett hangon, hogy „majd ez is elmúlik”, meg „kicsi fehér tablettákat kell szedni”. Villanyt nem gyújtunk, minek, spórolunk a villamossággal, ami a monitorból a a falra elhelyezett világító táblákból jön, az bőven elég az utcára néző tejüvegeken átszivárgó hajnali derengéssel együtt.

A szemét csak félig nyitva tartani képes doktornő megvizsgál, mérhetetlen undorral, de meghallgatja a szívemet meg a tüdőmet, faggat egy sort, hogy mi az istenverte, haloványlila búbánatért most és nem este jöttem, ha már este is fájt, aztán közli, hogy csak egy izomfájdalom, vegyek be sportkrémet és kenjem be fájdalomcsillapítóval, janem, fordítva, na öltözzek és húzzak el.

Na, ha nem halok bele, akkor nem taxizok hazáig, hazavonszol a metró meg a busz, felvánszorgok, feltépem a Tylenolos dobozt, és visszaülök a géphez. Fekvésről ugyanis szó sem lehet. Kathy ugrál körülöttem egész nap, én, a dobozra ragasztott lehetőségeket száz százalékban kihasználva 144000 tizedmásodpercenként bekapok még két fájdalomcsillapítót, ezzel frankón el is telik a nap, másnapra (ill. még ma is) már csak az fáj, ha ásítok, sóhajtok vagy nevetek. Meg ha hanyatt vagy jobb oldalamon fexem, pech, hogy négy esetből háromszor így szoktam elaludni. Na mindegy.

Másnap, a kisördög cseszegtésének hatására csak meglátogatom az üzemorvost. Hátha az ügyeletes kómadoki és a szétfüvezett társ mégsem volt ezerszázalékos diagonszta. A dr-nő belehallgat a tüdőmbe, majd elküld, még aznap estére mellkasröntgenre, és scannelve kéri a leletet, szintén még aznap. Bab alakú és méretű folt a jobb tüdőmben, megvastagodott bronchovascularis rajzolat, Kun-szun Lung szerint tüdőgyulladás, üzemdéer szerint tüdőgyógyász másnapután reggel.

Bajuszos, ötvenkilós, halk szavú tüdőgyógyász bácsi, elrendel tízezerféle vizsgálatot: átvilágítanak hatszor, ekg, légzéskg, laborvizsgálatok durva spektruma (csak hogy kizárhassuk a szívinfarktust, a tüdőembóliát, a tbc-t, az ebolát, a mellhártyagyulladást és az anthraxot), utána mérhetetlen hosszú várakozás a főorvos úrra. Mondjuk könnyű szívvel várok, mivel mind ő, mind a másik orvosnő nálamnál ezerszer rosszabb állapotban levő emberekkel konzultál és foglalkozik mérhetetlen türelemmel. Aztán csak behív a szobájába, átnézi a leleteimet. Biztos, hogy nem a bal oldal fáj? Mert akkor még tudnánk egyezkedni. Nem, a jobb, nyomásra is érzékeny. No jó. Hát a kg-k meg a felvételek alapján se nem infarktus, se nem tüdőembólia, se nem valami szörnyűség. A tüdőm amúgy biztos nem fáj, azt fel is kockázhatnák belülről rosszindulatú kis nindzsamanók, abból se éreznék semmit se. Fájni csak a mellhártya tud. Vagy egy kis bacifertőzéses gyulladás, vagy valami idegbecsípődés tényleg, ahogy a kómadokcsaj saccolta vasárnap hajnaltájt. Majd ha befutnak a laborvizsgálatok eredményei (micsoda medikai közhely), többet tudunk mondani.

Délutánra befutnak a laborvizsgálatok eredményei és többet tudunk mondani. Infarktus kizárva, az embóliának az alját súrolja a laborom, de mivel a légzéskg-m egész jó lett, ezért az is kizárva. Hivatalosan is a „megmarad” kategóriába sorol a specialista. Fertőzéses eredetű gyulladás. Szejdem, amit adott, még azt is, amit csak feltételesen. Reggel külön programpont, amíg beveszem a piruláimat (mert piruláim is vannak ám), elfogy rá egy negyed doboz grapefruitlé, de remélem, immáron teljes sebességgel száguldok előre a medikális szupersztrádán.