Következik valami abból, hogy mi az első mondat, amit az ember az új munkahelyén hall? Aki szerint igen, az találja ki nekem, mire kellett volna gondolnom, amikor az első, érces és határozott hang, ami végigvisszhangzott a Hármas Folyosón, amikor beléptem oda a recepciós csaj nyomában, ezt harsogta:

— De ez az aláírásom nélkül szart sem ér!

Ismét új munkahely; most győződtem meg róla véglegesen, hogy a Cégnél eltöltött éveknek ténylegesen volt értelmük. Nem csak véletlenül pottyant az ölembe a decemberi háttérmeló: imele, a májusi kényszernyugdíj után ismét itt vagyok frissen és fitten, egy multi belépőkártyákkal lezárt folyosórendszerében az ipari negyedben, mint kommunikációs specialista. Remélhetőleg soha nem fogok arra gondolni, amikor édesanyámhoz megyek, hogy ha kevésbé impresszív önéletrajzot írok, és ha meggyőzőbben alakítom az útkereső ex-egyetemistát, akkor most akár adatfeldolgozó is lehetnék ama nagyon szimaptikus italmultinál.

A fogadtatás; well, sokkal melegebb, mint álommeló1 esetében. Az elkövetkezendő hetekben nem kell majd tűnődve és semmitmondóan néznem ki a fejemből a megbeszélések elején, mivel be lettem mutatva mind a kétszáz kollégának — tudom, hogy mindenkit ismerek és mindenkit tegezek. Ezúttal szobatársam vannak, egyelőre kettő nincs szabadságon — Sean Connery és Ivan, egy lelkes, IT-ügyben sem elveszett projectmanager. Az első nap első órájában lett belépőkártyám, számítógépem, és akkora túlélőcsomagot kaptam a titkárságról, hogy kis híján megtelt a fiókos szekrényem. Van intranet és a főnököm, Mr. Mole fiatal, női alteregója, rögtön feladatot is ad. Később a főnököm főnöke is beránt magához egy körre, elönt a határozott Slatky-feeling, az első munkahelyem, egy idegen nyelvű könyvtár irodáinak bleeding edge technológiával felszerelt életérzése.

A sok-sok adminisztráció, bemutatás, és rögtön az első csapatépítés után, ahol egy feles vigyorral bevallom a feminista szakdolimat, eléggé megéhezem, és lám, ugyanott, ugyanabban az étterembe ebédelhetek, ahol anno Vizivel és Gabival osztottuk az észt a céges belharcok rejtelmeiről. De most nem zöldfülű kis beosztottként állok sorba, farmerban és céges pólóban, hanem fiatal öltönyösként. Kevesebb, mint egy héttel egy véres, majd’ háromnegyed órás, durván szakmai, de nagyon tiszta versenyt sugalló állásinterjú után.

Ilyenkor úgy érzem, jó vagyok.